Vendégbloggerünk folytatja a finálék értékelését, ezúttal a Person of Interestről mondja meg, amit meg kell. Ja, és dettó ő írja a hogyvótokat, szóval érti a sorozatot. 

Kevés sorozatról lehet elmondani, hogy évadról évadra egyre jobb lesz, de a Person of Interest ilyen. Míg az első évadban sima nyomozós sorozatnak indult némi sci-fi körítéssel, addig – bár a heti ügyeket nagyrészt megtartották – az átívelő szálak fokozatosan teret kaptak pont annyira adagolva a feszültséget, hogy türelmetlenül várjuk a következő epizódot. A harmadik évadban egy ilyen szálat lezártak úgy, hogy az azt bemutató részeket tátott szájjal néztük végig, közben pedig felvezettek két olyan új ellenséget, akik közül az egyik minden eddiginél nagyobb veszélyt jelent, alaposan próbára téve hőseinket. Folytatás a hajtás után, csak naprakészeknek.

Az írók már az első évadban utaltak rá, hogy van egy szervezet (a Decima), mely mindenáron birtokolná a Gépet, aztán idővel kiderült: olyan mesterséges intelligenciára vágynak, mint amit Finch megalkotott, és ha ahhoz nem jutnak hozzá, hát jó lesz a konkurens is, a Samaritan. Ezt az utolsó részben működésbe hozták, sőt elérték, hogy ez legyen a kormány által preferált rendszer, kilökve az addig egyedülálló Gépet. A szervezet vezetőinek zsenialitását dicséri ami az utolsó részben kiderült: a kormányzati megfigyelés ellen erőszakos módszerekkel küzdő csoport (a Vigilance) nem más, mint a Decima „találmánya”, létrehozásuk csupán arra szolgált, hogy megerősítsék tárgyalási pozíciójukat a kormányzattal szemben, így kényszerítve ki a Samaritan elfogadását. Mikor céljukat elérték, azonnal hőseink életére törtek, így nekik nem maradt más választásuk, mint a szétválás és elrejtőzés.

Innen hogyan tovább? Ez lesz a következő évad nagy kérdése – a Decimával fel kell venni a harcot, az irreleváns számokat ugyanúgy meg kell menteni (mert gyanítom azok továbbra is jönni fognak), mindezt nehezített akadálypályán. Az eddigiek alapján pedig abban sem lehetnek biztosak a rajongók, hogy minden szereplő megéri az évad végét (amit egyébként a magam részéről nagyon fájlalnék; már Carter elengedése is nehéz volt, de sem Johnt, Finchet vagy Fuscot, pláne Beart nem szeretném siratni).

Véleményem szerint a PoI mellett nem sok sorozatra jellemző ennyire tudatos történetvezetés, karakterépítés és a szálak összetett, mégis követhető irányítása, le a kalappal az alkotók előtt. Színészi játékra sem lehet egy pillanatnyi panaszunk sem: a főszereplő Jim Caviezel – Michael Emerson páros simán elvinné a hátán a sorozatot, ám a kisebb szerepeket alakító színészeknek is jár a dicséret. Amy Acker kiváló Root: elhisszük neki, hogy hidegvérű gyilkos és azt is, hogy most a jó oldalon áll (bár a karakterben még bőven benne van az újabb pálfordulás lehetősége). Sarah Shahi a „női John”, akinek behozatalát a rajongók egy része a mai napig nehezen viseli, szerencsére a figurán idővel finomítottak az írók, most sokkal szerethetőbb, mint korábban. Kevin Chapman pedig időnként olyat tud, hogy csak lesek – ld. 3x09 rész, amikor elrablói a fia életével zsarolják azért, hogy feladja társait.

Az egyértelmű, hogy a korábbiakhoz képest a sci-fi vonal jóval erősebb, mint a sima nyomozás, ezt el kell fogadni, és ha a rajongók is tolerálják a mostani irányt (ami – valljuk be – kevéssé emlékeztet a kezdetekre), akkor simán benne van még pár évadnyi folytatás. Legyen úgy.