A Fargo mozifilmverziója volt az a film, amivel a Coen-testvérek igazán betörtek a filmvilágba. Jelölték is hét Oscarra, amiből kettőt megnyert Frances McDormand (legjobb női főszerep) és a Coen-tesók (legjobb forgatókönyv) révén. De nemcsak ők, hanem a főszereplő William H. Macy, és mellette Steve Buscemi vagy Peter Stromare is brillírozott, a film hangulatos volt és beteg, egyszerre borzasztotta el az embert és nevettette meg, az egyik legjobb fekete komédia volt, amit valaha készítettek. És most készült belőle egy tévésorozat, aminek egyszerre van sok és nincs semmi köze a forrásműhöz. Spoilerek jönnek.

A Fargo tévésorozat pontosan az lett, aminek vártuk. Szándékosan túlírt karakterek csetlenek-botlanak a hideg északon és tesznek olyan dolgokat, amikről korábban nem is tudták hogy képesek, vagy csak nem volt meg az az utolsó csepp, amitől kiborult a bili. A filmhez való kapcsolatot a zene, a környezet, a karakterek (és neveik), a sztori néhány eleme és a dialógusok jellegzetes stílusa biztosítja, de úgy, hogy ha valaki eddig nem látta volna a filmet (az nem mellesleg sürgősen pótolja), az is simán megérti a sorozatot. Aki meg látta, sokkal többet fog vigyorogni egy-egy dolgon.

A főszereplő egy Lester Nygaard nevű lúzer (Martin Freeman), aki (nem túl sikeres) biztosítási ügynökként melózik egy kurva hideg, minnesotai kisvárosban, és semmi mást nem szeretne, csak egy kis nyugalmat. Na, ezt nem kapja meg: a felesége baszogatja, a testvére lenézi és a gimis nemezise is folyamatosan terrorizálja így 40 évesen is. Aztán összetalálkozik egy idegennel (Billy Bob Thornton) aki a városba jövet már kinyírt egy csávót, és a találkozás után folytatja a jó szokását, és Lester szeme hirtelen kinyílik. Van még itt terhes rendőr(feleség), idétlennek tűnő, de eszes rendőrnő, ostoba szereplő (ebből több is), kikapós háziasszony és olyan súlyos beszólások és fordulatok, hogy csak nézel magad elé, hogy most akkor miafaszvan.

Nagyszerű történetvezetés, kiváló színészek, tök váratlanul, a semmiből elszabaduló erőszak, és a már említett fekete humor az, ami mozgatja a sorozatot, ami pontosan olyan, mintha Coenék forgatták volna. Jó, nem hibátlan a termék, az első 20 perc elég nyögvenyelős, és van pár olyan jelenet, amire nagyon ráfért volna egy vágó, de onnantól kezdve, hogy Thornton és Freeman a kórházban beszélgetnek egyet, beindul a móka. Az első rész végére túl sok mindent nem tudunk meg a sztoriról, de a karaktereket sikerült felskiccelni (nekem az abszolút kedvencem a két gyerek és a köztük levő interakció), és összehozni egy vizuálisan nagyon jól összerakott, hangulatos fekete komédiát. Kis híján tökéletes évadkezdés volt.