Amikor először hallottam a Bates Motelről, szkeptikus voltam, mint szerintem mindenki más, hiszen adva van egy klasszikus pszichothriller a szakma mesterétől, aminek előzménysorozatot írni kissé erőltetettnek tűnt, mert hát minek, amit akartunk, megtudtunk Norman Bates-ről a filmből, és passz. Erre jött Carlton Cuse, a Lost egykori producere és showrunnerje, áthelyezte a történetet Oregonba, és az anya-fiú kapcsolatot úgy boncolgatta tíz részen át, ahogy eddig még senki a tévében. A mellékszereplők és a város is érdekes volt, mindenkinek volt egy kis minisztorija a seriffhelyettestől Norma másik, nevelt fián át Norman csajáig, a színészek meg olyan jók voltak (különösen Vera Farmiga), hogy a sorozat képes volt kiemelkedni a már tavalyra is iszonyú telített piacból.

A második évad nyitánya az elsőhöz hasonlóan nagyszerű lett, igaz, az évadzáróban belengetett kérdésre (na most akkor Norman megölte Miss Walkert, vagy nem?) egyértelmű választ még nem kaptunk, de nem is baj, én szeretem lassan rakosgatni a puzzle darabkáit. A Bates Motel pont olyan, irodalmi eszközökkel operált, mint a True Detective vagy korábban a Deadwood és a Drót, tulajdonképpen egy jól megírt regényről van szó, amit nagyon jófej emberek képernyőre vittek helyettünk. A mellékszálakat az első évadban lustábban görgettük, de most az egyik (Norman csajáé) nagyon (véresen) beindult, és még sikerült egy jó meglepőt is húzni az első blikkre ostoba ribancnak tűnő szőkecsajjal.

Az, hogy Norman állatokat töm, és ezt élvezi, a későbbi történéseket vetíti elő, nekem ez egy kicsit túl direkt és szájbarágós volt, de majd meglátjuk, mit hoznak ki belőle. Fred Highmore és Vera Farmiga továbbra is kiváló a sorozatban, ha másért nem is, de miattuk mindenképpen érdemes bepróbálni a második évadot.