A Cartoon Network a '90-es évek szórakoztatóiparának emblematikus zászlóshajója volt. A Dexter laboratóriuma, a Johnny Bravo vagy a Pindur pandúrok epizódjai még ma is ezerszer újranézhető klasszikusok bármelyik korosztály számára (és persze Menyusnak meg a Boci és Pipi-párosnak is voltak jó poénjai). Genndy Tartakowsky animációs műhelye ráadásul az ezredforduló után is képes volt maradandót alkotni: a Klónok háborújával jó ütemben lovagolták meg az előzménytrilógiával elszabadult Star Wars-őrületet, a Szamuráj Jackbe és a Bátor, a gyáva kutyába pedig annyi horror- és kalandfilmes kikacsintást zsúfoltak, mint a korábbi kultsorozataikba együttvéve.

A vicces figurák és a filmtörténti kikacsintások diadalmenete azonban nem tarthat örökké. Ma a rajzfilmcsatornáknak a Playstation-generációt kell szórakoztatnia, olyan gyerekeket (és örökifjú felnőtteket) leültetve a képernyő elé, akik játékmaci és esti könyvolvasmány helyett tabletettel és okostelefonnal alszanak el. Ráadásul az új Cartoon Network-rajzfilmekre ma már iszonyú konkurenciaharc vár: Thomas gőzmozdonycsapatával, az örök kedvenc Simpson családdal, a DC/Warner és a Marvel szuperhőseivel és a saját mesecsatornán nyomuló Disney-vel kell megküzdeniük (utóbbi ráadásul már a Cartoon Network közreműködése nélkül akar Star Wars-animációkat, már ha egyáltalán).

Nehéz csaták várnak tehát a Cartoon Networkre 2014-ben. Aggodalomra viszont nincs okunk: a csatorna egy elég ígéretes erődemostrációval mutatta meg az amszterdami KLIK-fesztiválon, hogy a vörös ördög pucér fenekén túl is van élet. Jelenlegi húzónevük, a 2010 óta futó Regular Show (itthon: Parkműsor) idén decemberben ugyan befejeződik, de jövőre elstartol a széria 6. évada. A csatorna a mamlasz kék szajkó és a hiperaktív mosómedve szürreális kalandjait most már egyértelműen a 2010-es évek Beavis és Buttheadjének szánja (a duó még a tévéfüggő fotelrockerek emblematikus röhögését is lemásolta).

És mindeközben gondosan ügyel arra, hogy a kicsiknek szánt, gereblyébe lépős-banánhéjon elcsúszós, örökzöld Gyalogkakukk-humor mellett a felnőtteknek is meglegyen a napi betevő popkult utalásözön. Néhány részben az X-Akták Mulderjének és Scullyjának groteszk mutációja teszi tiszteletét, máskor meg a 80-as évek tuningolt autós halálarénájában küzdenek a főszereplők a robot T-Rexszel, a régi képregények és a Mad Max-klón VHS-filmjeinek legszebb hagyományait követve.

Szuperhősőrület tombol a mozikban, naná, hogy a Cartoon Network is meg akarja lovagolni. A csatorna a Steven Universe-t küldi csatasorba Batman, Vasember meg a többiek ellen, a főszerepben egy pufi geek kisfiúval, aki a nyugdíjba vonult szuperhős anyjától megörökölt képességeivel bekerül egy csupa harcias csajból álló szuperhőscsapatba, a Crystal Gembe. A felnőtt lányok az amerikai képregények tipikus figurái: az acélöklű Gránitkő mindenkit lezúz, mint Hulk, Ametiszt energiaostort pattogtat, mint Mickey Rourke a Vasember 2-ben, Igazgyöngy pedig a szuperhőscsapatokból sohasem hiányzó, hiperagyú stratéga, aki szuperfegyvereket képes előhúzni a fejéből.

A kis Steve-nek viszont hiába gyógyult bele egy ékkő a sok fánktól és hamburgertől felpuffadt hasába, egyelőre nincs semmilyen természetfeletti képessége. Így többnyire csak láb alatt van, amikor a nővérei elkezdik agyalni az interdimenzionális rendbontókat. A rajzfilm érdekessége, hogy a fő kreátora Rebecca Sugar, az első olyan nő a Cartoon Network fennállása óta, akire a csatorna rábízta egy egész sorozat sorsát. A sztorit ráadásul a saját életéből írta: geek öccse, Steven Sugar (aki azóta már szintén a rajzfilmiparban dolgozik) ugyanis halálra idegesítette őt gyerekkorukban. A csajos megközelítéstől persze még nem lett a rajzfilmből egy tiniknek szóló Szex és New York, de talán pont ez a rendhagyó nézőpont fog tudni annyi újat hozni az egyre elcsépeltebb szuperhősműfajba, hogy a kölykök rákattanjanak a Steve Universe-re.

Az Uncle Grandpa viszont egyenesen botrányos. Az még rendben is volna, hogy a normális kinézetű rajzilmhősök kora lejárt, és a groteszk mesefigurák divatosabbak, mint valaha. Ez a sorozat viszont nemcsak ronda, de idétlen is, humort pedig nyomokban sem tartalmaz. Pedig az alapötlet egész jó: Uncle Grandpa ugyanaz minden családban megtalálható, részeges „Fábry-nagybácsi”, aki már reggel kiüti magát a házi tojáslikőrrel, így az ünnepi asztalnál folyamatosan dőlnek belőle a lejárt szavatosságú, trágár viccek.

Uncle Grandpa tehát akár egy tipikus húzentrógeres, fülesfotelbe rotyogtató, bőrövtáskás magyar panelnagybácsi is lehetne, de sajnos a helyzet sokkal rosszabb ennél. Az übertahó Uncle Grandpa ugyanis képes klónozni magát, le tudja csavarni a saját bohócorrát (amiből naná, hogy non stop ömlik a takony), és mivel ő az egész világ nagybácsija, az ócska lakóautójában utazgatva jó úttörőként ahol tud, segít. Vagyis inkább mindent elront. A barátai pedig még nála is idegesítőbbek. Van egy beszélő hasitasija, egy pörköltszaftos atlétatrikóban böfögő szörny haverja, és nála lébecol egy mennyezetre száradt, bezsélő pizzaszelet is, aki imád a National Geographicból kivágott tigrisén lovagolni.

A fesztiválon levetített részben Uncle Grandpa épp egy kövér kisfiúnak magyarázta el, hogy nem baj, ha már annyira dagadt, hogy a kedvenc pólója sem megy fel rá, mert egy gyúrható hájtömeggel csupa móka és kacagás az élet. Persze, értem én, hogy az alkotók a globális szépségipar által folyamatosan az arcunkba tolt, anorexiás modelleknek tartottak ezzel görbe tükröt. De szerintem a nagyon rossz üzenet a filmbéli kövér kisfiúhoz hasonló, igazi kövér kisfiúknak az, hogy maradjanak csak nyugodtan dagadt disznók, mert ha emiatt majd cseszegetik a suliban, meg önértékelési gondjai lesznek, az mind milyen vicces.

Az Uncle Grandpánál már egy fokkal jobb a Clarence, bár ez is botrányosan bénán van megrajzolva. A főszereplő itt is egy ellenszenves dagadék, de ő legalább próbál haverkodni az általános iskola többi gyógyegerével: a kiközösített, kockafejű gek osztálytársával (akinek tényleg egy nagy kocka a feje!), és az elkallódott rockerrel, aki puszta lázadásból lenyírta a haját és felcsatolta a szegecses bőrszerkóit, miközben folyamatosan úgy röhög a tévé előtt ülve, mint a kultikus Beavis & Butthead-páros. A rajzfilm üzenete világos: a túlsúlyos pofozózsákról, a suli réméről és az eminens majomról is kiderülhet, hogy jó arc, csak meg kell találod velük a közös hangot. 

A végére hagytuk a legjobb újonc Cartoon Network-rajzfilmet, a Tome of the Unknownt. Ez eredetileg rövidfilmnek indult, reméljük, a pozitív fesztiválvisszhang után a csatorna burbanki főhadiszállásán zöld utat adnak a sorozatverziónak is. Mert a sztori a végtelenségig folytatható: egy fura testvérpár, a mókás manósapkás Wirt (szinkronhangja: Elijah Wood!) és az öccse, a fején sapka helyett teáskannát videlő, békákkal haverkodó Gregory eltévednek a bűvös erdőben. Szerencsére belebotlanak egy barátságos, bendzsózó zöldségemberbe, akinek sütőtök feje, görögdinnye hasa meg uborka karja van, és olyan ízes redneck tájszólásban beszél és énekel, hogy öröm hallgatni!

Ráadásul a görögdinnyéből barkácsolt, uborkaszelet-kerekű kocsiját is kölcsönadja ifjú hőseinknek, akik egy beszélő vörösbegyféleség táraságában ugranak fejest a Tom Sawyer és Huckleberry Finn legszebb napjait idéző, izgalmas vidéki kalandokba. A rajzfilm maximumra tekert cukiságfaktora mellé szerencsére jó adag szürrealizmus és horror is társul: a felelőtlenül száguldozó testvérpár ugyanis kidönt egy madárijesztőt, így a környék lakóit, az épp falusi bucsút tartó kukorica- és retekekembereket elkezdi tizedelni a Hitchcock-klasszikus óta jól ismert, szárnyas szörnyhorda. Szerencsére a gyerekek megállítják az idilli farmervilágot szétzúzó gonosz erőket, a néző pedig alig várja, hogy kiderüljön, milyen nehézségek fognak még várni a folytatásban a dinnyeautó utasaira a hazáig vezető hosszú és ködös úton.