Az utolsó előtti adásra azt hittem, hogy be fognak feszülni a szereplők, hogy a tét majd rányomja a bélyegét a produkciókra, vagy hogy szokták ezt sportnyelven mondani, de nem, a Sztárban sztár pont olyan szórakoztató buli maradt, mint amilyen az első pillanatban volt. A tegnap esti, két, meglehetősen jellegtelen sztárvendéggel súlyosbított adás után is pont úgy álltam fel a tévé elől, mint az elsőt látva: szívesen továbbnézném még az eszement produkciókat, még akkor is, ha most azért volt pár mellényúlás is.

Mert azért azt nem szabad elfelejteni, hogy oké, hogy smink meg átalakulás, de énekelni is kellene, nekem nem elég a maszkabál, ha már közben ott van a mikrofonállvány. Varga Viktor például egy cukipofa a csajával együtt, és az LMFAO kétéves nagy partyhimnusza, a Party Rock Anthem mindig az Éden hotelt fogja felidézni bennem, de ha már ezt a nótát választották a szerkesztők, és a produkciót rendesen odatették (táncosok, őrület a színpadon), akkor Varga vehette volna a fáradságot arra, hogy rendesen elénekelje ezt az egyébként sem túl nagy kihívást jelentő nótát.

A tegnap esti kieső Szinetár Dóra sem tudott mit kezdeni az Ákos-nótával, ami egyébként nagy falat, mert egy ikonikus szerzeményről van szó (Ilyenek voltunk), amit, ha szereti az ember Kovács "a művész" Ákost, ha nem, az eredeti előadó nagyon jól, szuggesztíven énekel, és ezt visszaadni pokolian nehéz feladat. Szinetár átalakulása se volt az igazi, én végig a Nagy Feró-produkciót láttam benne, csak több hajjal, és más jelmezben.

A többiek közül Szandi megbízhatóan hozta Cyndi Laupert, sőt, tényleg jobban elénekelte a dalt, Bereczki szokásos professzionizmusával ugrotta meg az Aretha Franklin-akadályt, habár az ő előadását Varga Viktorhoz hasonlóan a jelmez és a manírok vitték el, engem a szinte fejhangon előadott visítás nem nagyon győzött meg. Aki viszont zseniális volt, az Biga, és basszameg, soha nem hittem volna, hogy egyszer ezt így egy mondatban le fogom írni, mármint hogy "Biga" meg "zseniális", de a pali olyan Joe Cocker volt a technikatanár-öltönyben, hogy ihaj, és a hangban is tökéletesen hozta az eredet karcosságát.

Nótár Mary Lukács Laciját sírva röhögtem végig, de szerintem Lukács is, már ha nézte, mert a csaj akkora, mint egy kutya ülve, Laci kedvenc bőgője, a Gibson Thunderbird 143 centi hosszú, a csaj meg 154 centi magas, ez eleve adta a jóérzés-faktort, ugye. A Mennyország touristot jól elnyomta ahhoz képest, hogy szerintem rocknótát most hallott életében először (a Hooligans az nem rock), a sminkjéből meg kihozták, amit lehetett. A nóta hangulata nagyon jó volt, és amikor a végén Mary a lukácsos manírokkal kántálta, hogy Tankcsapda, a könnyeim csorogtak a röhögéstől.

És ezért jó ez a műsor, attól, hogy két és fél órán át (na jó, másfél, az egyórás üresjáratot azért vegyük ki belőle) szórakoztat, és nemcsak minket, nézőket, hanem a zsűrit és Friderikusz Sándort is, aki annyira belejött a műsorvezetésbe, hogy tökre elhiszem neki, amikor sajnálkozik, hogy már csak egy adás van hátra. A Balázséknak eleresztett beszólás (kb. két hónapja vagyunk képernyőn, Balázséknak ennyi nem adatott meg) ettől függetlenül nem volt túl elegáns, de erről nem biztos, hogy a nemzet Sándora tehet.

A műsor egyébként a feelgood-faktor mellett igencsak jót tett a szereplőkkel, Varga Viktor, Biga vagy Nótár Mary neve nem volt olyan ismert előtte, mint Bereczki Zoltáné vagy Szandié (akinek a karrierje az Ének iskolájában kapott új lendületet, most meg egy nagyobb lökést), ők azok, akik a legtöbbet profitálhatnak a szereplésből. Jövő héten döntő, mindenki két-két nótát ad elő majd, jó mókának ígérkezik az is.