A vasárnapi X-Faktor a Döntés alcímet viseli, de persze ez a rész, a döntés az egyórás műsoridőből úgy nettó hat percet jó, ha elvisz, mert előtte a szavazatok utáni könyörgés, az aktuális heti sztárfellépő playback-műsora és az egyre rettentőbb ruhákba öltöztetett mentorok felvonulása borzolja a jónép idegeit. Tóth Gabi ma estére olyan ruhát kapott, amire egy pillantást elég vetni, hogy be lehessen lőni az implantátuma köbcentijét, Alföldi Róbert bársonyzakóján hasra esik a stúdióvilágítás, Szikorát meg sikerült úgy sminkelni, mint egy kezdő zombit a The Walking Dead című sorozatból.

A drámai pillanatok felé közeledve a szerkesztők hanghibákkal és a folyamatosan üvöltő Liluval szórakoztattak - egy dolog biztos, még ha a bűrnadrág nem is állt jól a műsorvezetőn, embert még egy levegővel ennyi közhelyet felolvasni nem láttam, ehhez is kell profizmus, nem is kevés. Az már más lapra tartozik, hogy amikor a műsor elején felolvasta az állást, valahogy úgy jött ki a dolog, hogy mind a négy mentornak van versenyzője az utolsó háromban, de sebaj, kicsire nem adunk.

Hogy a Fat Phoenixet ki az isten tartja ebben a műsorban, nem tudni, a párbajra a nézői szavazatok viszont a By The Way-t és Csordás Ákost küldték, ami a tegnapi teljesítményt elnézve az egyik (BTW) esetében jogos, Csordás viszont közel nem volt olyan rossz, hogy párbajoznia kelljen, Bozsek Márk viszont igen, de hát a Barátok közt és az X-Faktor nézőinek metszete ezek szerint elég sok elemet tartalmaz.

A párbajt Csordás Ákos kezdte, egy Caramel-nótával, aminek a refrénjét, amiben üvölteni kell, nagyjából el tudta énekelni, de néhol olyan hamis volt, mint Jimmy Fia Krisztián a fénykorában, amikor a Goldeneye című Tina Turnert számmal birkózott, kilátástalanul. A By The Way-t Szikora nagy bajnokként konferálta fel, hogy mit nyertek srácok korábban (gombfocibajnokságot?) nem tudni. Énekelni abban a dalban, amit választottak, nem nagyon kellett, de azt legalább szomorú arccal, egyszerre tették, egy ruhagyári szilveszteri ünnepségen pont jók lesznek aláfestő zenének majd.

A mentorok közül Tóth Gabi és Szikora a saját mentoráltjára szavazott, Alföldi természetesen hosszú perceken át mondta a magáét, hogy lemaradjak a Társas játék aktuális epizódjáról, de ez egyéni szoc. probléma. A hosszú magyarázat végén Alföldi a fiúzenekart küldte haza, jött Geszti, akinek az számított, hogy mi érintette meg legjobban, és ez a By The Way volt, így jött a borítéknyitogatás, dráma, Lilu remegő keze és hangja, majd a verdikt: ezen a héten a nézők a By The Way-t küldték haza. Jövő héten már mindenki kétszer énekel, Isten irgalmazzon nekünk.    

Szombaton ez történt:

Lássuk a leltárt:

• Lilu rövid szoknyában - pipa
• Istenes Bence üvöltözik és egyre balázsosabb - pipa
• Tóth Gabi hülyén grimaszol és Alföldi hű csatlósaként viselkedik - pipa
• Alföldi színpadiasan beszól - pipa
• Szikora belezavarodik az előre megírt szövegbe - pipa
• Geszti csakazértis beszól Alföldinek - pipa

Az X-Faktor készítőinek tavaly szerencséje volt, mert egy olyan csodálatosan trash évadot sikerült összehozniuk, amiben a jó hangok (Oláh Gergő, Antal Timi) mellett megfelelő mennyiségben volt jelen olyan bulvárban eladható szereplő (Csobot Adél, Jimmy Fia Krisztián), akikkel a műsor iránti érdeklődést a felszínes szinten túl is fent lehetett tartani. Az idei felhozatal azonban ebből a szempontból is elég vékonyka, és akkor a hangokról még nem is beszéltünk. Emlékezetes előadásra, nagy bulvárbombára idén még nem volt példa - Krasznai pornós múltját nagyon hamar el kellett lőni, mert 2013-ban azt remélni, hogy nem fog kiderülni, botorság lett volna, viszont egyelőre nincs más, amivel ütős Blikk-címlapot lehetne összerakni.

Mivel ez a műsor alapvetően nem a hangokra épít, hanem az eladhatóságra (ez az X-Faktor), a mostani mezőnyért nem illeti túl nagy dicséret a castingolókat. Hogy ez azért következett be, mert már egyetlen érdekes énekes sem maradt a magyar ugaron, vagy akik vannak, nem álltak kötélnek (az X-Faktorban is működik a direkt casting, azaz a tehetséges, piacképes előadók felkutatása és meghívása a műsorba), azt nem tudni, de nézői szempontból ez annyira nem is érdekes, hiszen nekünk az számít, amit hétről hétre látunk. És az egyre gyengébb.

Batánovics Lilit tegnap például dívának csomagolták, de a képernyőn ebből csak az jött le, hogy ott áll egy lány a színpadon az anyja ruhájában és cipőjében mintha a tükör előtt tátogna egy Whitney Houston-nótára, és teljesítményét teljesen elnyomja a koreográfia. Csordás Ákosnak hiába van jó hangja, ha egy INXS-számot olyan szinten kiheréltetnek vele, mintha Fluor Tomival énekeltetne valami elvetemült egy Motörhead-nótát, ráadásul vele kapcsolatban van egy olyan kényelmetlen érzése is az embernek, hogy Tóth Gabi mintha kicsit túlságosan is ragaszkodna hozzá, és ezt felettébb kellemetlen hallgatni a tévében - a halottak napja alkalmából elsütött béna magyarázat (azért van feketében Csordás, mert tiszteli a halottakat) meg kifejezetten otromba volt.

A By The Way a fiúzenekarok alapításának két alapszabályát felrúgva tevékenykedik hétről hétre: nem baj, ha nem tudsz énekelni, de tudj jól táncolni és nézz ki jól, a többit majd a stúdióban hozzátesszük, ők viszont nem néznek ki jól, és nem tudnak táncolni, egyszerre legalábbis kurvára nem. Krasznai Tündét először öltöztették fel úgy, hogy jól érezze magát a színpadon, de Pink Family Portrait című számát így sem tudta rendesen elénekelni. Az viszont igaz, hogy előadóként működik, csak éppen egy kis bluesklub színpada való neki, nem egy Aréna-koncert. Az érzelmes húrokat megpengető kisfilm és a dal szövege viszont tökéletesen szembe ment Geszti szavaival, miszerint hagyjuk a múltat, nem kell feszegetni, mi történt Krasznaival korábban. Tetszett volna akkor neki egy semleges nótát adni.

Szabó Ádámra nem emlékszem, Péterffy Lili előadásából is csak egy narancssárga ruhát, a rutinszerűen minden évben előkapott hangszálproblémát és a francia szöveget tudom felidézni, a Fat Phoenix (Szikora végre jól mondta a nevüket) az Éjjel-nappal Budapest főcímzenéjét pedig pont úgy adta elő, mint egy alkalmi zenekar a Blaha aluljáróban, bár az ott nyomuló punkok legalább hitelesek, és sokkal jobban énekelnek, mint ők. Danics Dóra Janis Joplinnak akarta magát érezni, de nem jött neki össze, pedig ha nem lenne ennyire idegesítően színpadias és maníros, a hangja alapján ebben a mezőnyben simán esélyes lenne az első helyre. Ja, és Bozsek Márk is ott volt, igen, bárcsak emlékeznék rá, mit énekelt.

Sajnos ez így vékonyka, és a kétórás műsoridőt (az RTL folyamatosan farag le belőle, de ennél lejjebb már nem fog menni szerintem) nem igazán tölti be, így szükség van a felkészülésről szóló hosszú, unalmas és semmitmondó kisfilmekre, a közös éneklésre, aminek során most Lou Reedet sikerült kicsit meggyalázni, és persze az üvöltve előadott sms-tarhálásra, ami nélkül nincs X-Faktor. Igazán jó énekesek nélkül viszont igen.

A végére pedig a kötelező Tóth Gabi-animgif, arról a pillanatról, amikor a tangába élvezett Csordás Ákos láttán: