Eredetileg is szerettem volna írni a Glee új évadáról, de annyira megalázóan, sőt, cinikusan unalmas, felszínes és ötlettelen lett az egész, hogy végül sosem tudtam magam rászánni, hogy megpiszkáljam ezt a tragikus körülmények között tovább nyűglődő sorozatot, amelyben gyakorlatilag már a harmadik évadra nem maradt olyan karakter, akit az írók ne fordítottak volna ki magából, alázták volna porig, és próbálták volna meg ezután újra nagy ölelkezések és bárgyú viháncolás közben összerakni.

Az viszont tényleg érdekelt, hogyan dolgozzák be a történetbe az írók Cory Monteith halálát. A jó hír: a részt nézve egészen úgy éreztem, hogy ez valódi tisztelgés a nyáron meghalt színész emléke előtt, és hogy itt tényleg Monteith barátai (és volt barátnője) próbálja elmondani a világnak, hogy milyen érzés huszonévesen (oké, a történet szerint tizen-) elveszteni valakit, aki egyébként egykorú velünk. A rossz hír: azért nem vagyok róla meggyőződve, hogy nem lehetett volna mindezt sokkal visszafogottabban, akár csak az első rész kikacsintós Yesterday-jével megtenni. Rövid folytatás spoilerekkel a tovább mögött.

És természetesen karakterszinten azért ebben a részben is bőven lehetetlen megmagyarázni, hogy Kurtöt hirtelen miért kezdte el érdekelni Finn, akivel egyébként utoljára a második évadban beszélt két szónál többet, hogy Rachel hirtelen miért gondolja, hogy egyébként Finn mellett töltötte volna az életét, és egyáltalán, hogy hogyan tekeredett vissza az idő hirtelen a második évad legelejére, amikor ezek a karakterek még valamiféle kölcsönhatásban álltak egymással. Persze kézenfekvő a magyarázat, hogy itt valamiféle bűntudat van. De azért remélem, kicsit az írók is szégyellik magukat: az egész rész arra emlékeztetett, hogy a Gleenek nem volt kötelező azzá a szörnyszülőtté válnia, ami végülis lett, és hogy talán még most is lehetne valamiféle lelke ennek a kiégett és lehasznált sorozatnak, ahol a problémákra egyébként mindig a legtriviálisabb, mindenfajta őszinteséget vagy bátorságot mellőző válasz születik.

Tetszett:

• hogy Monteith-t a védelmükbe vették,
• hogy Rachel és Kurt egy pillanatra ismét szerethetővé és érthetővé vált,
• hogy eszünkbe juttatták, hogy Finnek van egy anyukája is,
• hogy Suenak annak ellenére is sikerült egy valamennyire emlékezetes jelenetet adni, hogy egyébként ő lett mostanra az egyik legunalmasabb és legkiszámíthatóbb szereplő,
• hogy Puck hajat növesztett,
• hogy Santana még mindig Santana a legjobb.

Nem tetszett:

• hogy minden valóban jogos apropó és igazi személyes tragédia (Lea Michele) ellenére még mindig öncélúnak érződött néhol a sok meghatódás, és
• hogy megint sokkal több dal volt a részben, mint amennyit a történet elbírt volna.

Tracklista:

- Seasons Of Love (Rent)
- I'll Stand By You (The Pretenders)
- Fire and Rain (James Taylor)
- If I Die Young (The Band Perry)
- No Surrender (Bruce Springsteen)
- Make You Feel My Love (Bob Dylan via Adele)