Továbbra sem világos, hogy ez a gyönyörű díszletek között leforgatott szappan rendkívüli empátiával mutatja be a századforduló angol osztálytársadalmát, vagy azt próbálja elhitetni velünk, hogy az Edward-éra cselédeinek valamiért tetszett az a társadalmi berendezkedés, amelyben Mr. Carson engedélye nélkül még a faluba sem látogathattak le. Tudta egyébként valaki, hogy az író teljes neve nagytiszteletű West Staffordi Lord Fellowes, van egy díszhadnagyi rangja, és tagja az angol felsőháznak is?

A Downton persze teljesen másról szól, úgyhogy az igazi baj mégis az, hogy a 4. évad premierje alatt végig ezen gondolkoztam. Az új sorozat vasárnap kezdődött, spoilerek a tovább mögött.

Aki eddig azért nem tudott aludni, mert félt, hogy Matthew és Sybil nélkül Downton már nem is Downton, megnyugodhat: az évadnyitóra sokmindet lehet mondani, csak azt nem, hogy bármiben is eltért volna a megszokottól. De tényleg, az új Downton teljesen ugyanolyan, mint a régi.

Volt nevetséges-hátborzongató inaspárbaj, az özvegy grófné egyszerre gonoszul szellemes és végtelenül jóságos, Mr. Carson még mindig felháborodást színlel, ha valaki megpróbál egy pici jót tenni, Mary pedig megint márványarcú, mint az első évadban. Az egyetlen változás, hogy Mr. Bates üdítően keveset szerepel, de ez valószínűleg csak valami félreértés. Az írók úgyis ráküldenek valami szívszaggató sorscsapást két részen belül, amelynek a súlya alatt aztán megint ugyanazzal a ragyogó mártírarccal roskadozhat és omladozhat újabb három évadon át, amit eddig is viselt.

A rész nagy érdeme, hogy tényleg hozza az ugyanazságot. A középonti kérdés (Mary gyászol) viszont már vontatott és erőltett. Talán azért, mert Matthew távozása olyan gyors és valószerűtlen volt, talán mert nyáron közben elfelejtettük a nagy traumát, és persze lehet, hogy azért, mert akit ez megérintett, az már rég feldolgozta az egészet a Daily Maillel, amely jó előre megírta, hogy az egész balesetre csak azért volt szükség ilyen fiatalon és ilyen értelmetlenül, hogy Dan Stevens elmehessen Amerikába, és sötétbarnára festhesse a haját.

Azért szeretném megjegyezni, hogy a Maryt játszó Michelle Dockerey ebben az egészen halovány történetben is tündököl, és természetesen a legjobb jelenetet is ő szállítja, amikor leordítja a hozzá tanáccsal igyekvő Carsont.

Carson, this is my fault. I’m afraid I may have encouraged you to feel you have the right to address me in this way.

Tökéletes.

Mary gyászát egyébként összekötik egy kis politikával: megint megjelenik a női jogegyenlőség, és kapunk egy rest cure-utalást is – Grantham gróf ennek próbálja alávetni Maryt, de persze a megoldás nem a pihenés, hanem a visszatérés az élők közé. Az ilyesfajta politizálás a Downtonnak mindig nagyon jól állt, és jól áll most is.

A mellékszálak vagy a központi konfliktust tükrözik, vagy fillerek. Ott van ugyebár Mrs. Crawley, akivel szó szerint ugyanaz történik, mint Maryvel, mínusz, hogy tőle közben senki nem próbál semmit elvenni. És ott van Carson barátja, akit meg kell menteni egy dologházból, ott van az új habverőgép, amit Mrs. Pattmore nem igazán tud használni, és ott van Branson, akinek nem tetszik, hogy a gróf Matthew nélkül visszatérne a nemesi birtokvezetés klasszikus receptjéhez, amely nála leginkább azt jelenti, hogy utánozhatatlan érzékkel kiválasztja az épp aktuális legrosszabb befektetést. Még az előző évadban megszellőztette, hogy a vagyont erre a Ponzi nevű tehetséges fiatalemberre kéne bízni, aki néhány év alatt megtöbbszörözné. Mr. Molesley állásszerző próbálkozásáról inkább ne is beszéljünk, úgy tűnik, létezik olyan ember, akin még az özvegy grófnő sem tud segíteni.

Jobban átgondolva, ezek a szálak abban az értelemben nem feltétlenül fillerek, hogy ne lehetne őket később valamilyen formában tovább fonni (bár Mrs. Pattmore turmixgépében azért meglehetősen behatárolt a történetkibontási potenciál). Inkább arról van szó, hogy ez mind-mind csupa olyasmi, amit inkább háttérnek tudnék elképzelni egy nagyobb és érdekesebb cselekményszál mögött, amit viszont még nem látok.

A harmadik évadban felvetett érdekfeszítőbb történetkezdemények ebben a részben végig pihentek: kínosan kerülték az írók, hogy túl sokat kelljen együtt szerepeltetni Maryt és Bransont, Barrow Jimmy helyett végig a gonosz (?) dajkával volt elfoglalva, és még azt sem láttuk, hogy Tom hogyan köszönte meg Mr. Batesnek, hogy segített neki kijátszani O'Brient (aki egyébként szintén nem szerepel már, megint csak a színész döntése miatt).

Jó érzés visszajönni Downtonbe, ami a jelek szerint 1922-ben is pont ugyanolyan, mint tíz évvel ezelőtt, az első évad kezdetén is volt. A díszletek gyönyörűek, itt van nekünk az özvegy grófné szerepében Maggie Smith, Mrs. Hughes továbbra is imádnivaló, Daisy még mindig aranyos. Már csak el kéne kezdeni az évadot.