Az uborkaszezon kibekkelése után, a megterhelő tartalomszolgáltatással teli mindennapok, az elgépelés elleni harc és a folytonos helyesírásellenőrzés után egy lőtéri lövöldözés a legjobb feszültséglevezető program a klaviatúra pötyögtetéséhez szoktatott szervezetnek. A Universal Channel jóvoltából lehetett kimenni a Budakeszi Lőtérre és rojtosra lőni pár céltáblát. Fél napig kommandózhattunk éles lőszerekkel töltött, több százezer forintot értékű fegyverekkel.

Van itt minden, mint a búcsúban.

Még csak a kocsiban zötykölődtünk, még ki sem értünk a lőtérre, még nem is lehetett hallani fegyverdördüléseket, nem lehetett érezni a friss lőpor szagát, de már tombolt bennem a „szitává lyuggatom az eget”-érzés. A Kékpróba sajtóeseményén részt vett Bogdányi Titanilla és Minárovits Péter is, akik a sorozat két főszereplőjének adják hangjukat, de a biztonság kedvéért Nagy Sándor is jelen volt, aki leginkább zenetévés finggyújtásáról, egy autós műsorból és mostanában a köztévéből lehet ismerős, és új hír, hogy szeptembertől ő a Universal csatorna hangja. A sorozatról annyit tudtunk meg, hogy szeptember 17-én jön a negyedik évaddal. A beharangozás után aztán előhoztak egy raklapnyi fegyvert.

Spongyabob magyar hangja, Minárovits Péter szénné lövi a rohadék agyaggalambokat.

Az útbaigazítás és a lőtéri etikett ismertetése heves fegyverpakolás közepette zajlott, ami olyan hatást keltett bennem, mint amikor az Oscar című filmben Connie mellényzsebből kipakol egy hadseregre való arzenált.

A baj az, idézőjelben persze, hogy a fegyverhasználat egy igen komoly dolog. Még a lőtéren sem lehet piti kis utcai zsebgengszternek képzelve magunkat, szabadon hagyott kezünket zsebre téve, féloldalasan, laza terpeszben állva, a pisztolyt kilencven fokos szögbe elfordítva vaktában lövöldözni. Még szép, mert éles lőszerekkel voltak töltve a fegyverek. Elmondhatom, hogy lőttem. Az viszont már más tészta, hogy egy alkarnyi Desert Eagle-lel se találnék el semmit tőlem 10 méterre. De, hogy vagánynak tűnjön a dolog, inkább azt mondom, spóroltam egy céltáblát a lőtérnek. Az érzés viszont felejthetetlen, aminek a leírása is simán überel egy 28 ezer forintos álomkarkötőt.

#FOCUS! Bogdányi Titanilla becéloz.

Amikor kibiztosítjuk a fegyvert és kattan a kakas egyből leszáll mindenki heréje, már ha a pisztoly jó felén állunk, ellenkező esetben mással lesz tele az alsógatya. A laptopom touchpadjára rágyógyult mutatóujjam ott pihent az elsütő billentyűn és egyszerre összpontosult bennem a létező összes akciósztár filmes alteregója. Szinte éreztem magamon John McClane koszos atléta trikóját, Jack Bauer combban szorító farmerjét, már-már egy komolyabb Axel Foley féle bajuszka is pelyhedzeni kezdett az orrom alatt. Aztán hadd szóljon. Úgy lőttem szitává a céltáblát a Glock 17-essel, mintha az én kezembe lenne a halálos fegyver végtelen lőszerrel telepumpált pisztolya és az én nyakamat csapdosná Martin Riggs (Mel Gibson) bongyor haja.

A valóságban persze úgy remegett a kezem, mint azoknak a hollywoodi női karaktereknek, akik pisztollyal a kezükben, erőszakos, drogos pasijukra célozva hezitálnak. De még így is felért egy érzéstelenítés nélküli vaszektómiával, amikor a tár kiürültével le kellett tenni a fegyvert. Átéreztem minden zsarus film megszégyenítő jelenetét, amikor a jó, de a törvényt néha megkerülő rendőröknek le kell adniuk a jelvényt meg a szolgálatit, egyből semmirekellő nincstelennek éreztem magam. De máris kaptunk egy shotgunt, na az volt az igazi móka, meg a skeet lövészet, ahol a lőtéri kollégák kicsit csaltak, mert nagyobb szórású töltényeket adtak, hogy meglegyen a sikerélmény. De ne szakmázzunk itt, amíg nem fújom kívülről a Kaliber magazint.

Nagy Sándor nem trafált telibe.

A hab a tortán egy távcsöves puska volt. Külsőre tök egyszerűnek tűnt, belenézek a távcsőbe, becélzok, mozdulatlanra merevedek és lövök, az eredmény meg 10/10. Igen, fejben ilyen könnyű ötven méterről eltalálni bármit. Ha azt nézzük, hogy a semmire céloztam, akkor egész ügyes voltam. Hiába szívja magába az anyatejjel az ember az FPS, lövöldözős játékok instant fejlövésének képességét, mert a valóságban rohadtul nem ugyanaz. Hiába fújjuk ki a levegőt és mantrázunk magunkban csendben, úgy remeg az a rohadt puska, mintha egy Balaton felé zötykölődő személyvonatból próbálnánk lőni vele.

Jó mulatság volt és tapasztalatszerzésnek sem volt utolsó, mert most már biztos nem fogok azon panaszkodni, ha egy hollywoodi akciófilmben, sorozatban egy tárnyi leadott lövésből, még csak nem is súrolják a célba vett embert. Persze gyakorlás kérdése az egész, ha hivatásból kellene napi több órát lövöldöznöm biztos nem totojáznék és nem attól félnék, hogy minden egy lövéskor csonkolom a kezem.