Nagyon helyesen írja az Uproxx, hogy ha a Wilfred egyelőre még csak képzeletbeli hatodik évada azzal zárul majd, hogy az összes szereplő a pokol valamelyik tornácán ül, és a saját emberruhás én-állatával beszélget, azért kizárólag a mostani finálét hibáztathatjuk majd. Persze az is lehet, hogy a negyedik évadban gyorsan semlegesítik a most belengetett cliffhangert – ha lesz egyáltalán negyedik évad. Jöjjenek a spoilerek.

Ebben az évadban karakterszinten három dolog történt. 1) Megjelent, és gyorsan meg is halt Dexter Ryan papája. 2) Ryan és Kirsten összebarátkoztak. 3) A csók. Ezeknél viszont sokkal fontosabb, hogy a hangsúly átkerült a karakterekről az átívelő szálra.

Magaskoncepciós átívelés

Néhány hete azt írtam, hogy a Wilfredben pont az a jó, hogy nincs benne átívelő szál, és ehelyett az a központi téma, hogy Ryan milyen reménytelenül béna, és hogy ennek ellenére mégis mennyire irigyelhető az élete. Már a kommentek között többen írták, hogy ez nem teljesen igaz, mert persze átívelő szál eddig is volt: nagyjából évente kétszer elővették azt a kérdést, hogy pontosan mi az az orvosi kifejezés, amivel a legjobban leírható Ryan elmeállapota, illetve hogy lehetséges-e, hogy ez a sorozat minden látszat ellenére mégis science fiction.

Eddig nagyon úgy tűnt, hogy nem, és a furcsaságokért Ryan elméje felel. A finálévégi nagy fordulat viszont most ezt legalábbis kétségessé teszi, mert még ha igaz is az az óvatos feltételezés, hogy csak Ryan látta a szobrot kutyajelmezbe bújt embernek, az a kérdés még nyitva marad, hogy Harry Hank miért kapott levelet erről a gazzal és romos szobrokkal borított telekről, és hogy a Kirsten honnan tudott már kislányként Wilfredről. A kidőlt betondarab mellett fekvő közönséges kutyaszobor egyébként majdnem ugyanannyira értelmetlen lenne, mint az a változat, amit Ryan látott. Szóval lehet, óvatosan mondom, lehet, hogy a Wilfred science fiction (és következésképp, hogy Ryan elmeállapotának leírása nem is annyira orvosi kérdés, mint hittük).

Egy igazi meglepetés

Az, hogy egy ilyen mindfuckot kapunk a fináléban, egyébként egyáltalán nem jellemző a Wilfredre. Egyrészt persze az ilyesmi izgalmas és jó. Másrészt viszont óriási elmozdulás a high concept történetszerkesztés irányába, ez pedig azért aggasztó, mert az elmúlt években nagyon kevés olyan nagy, előre kigondolt, kozmikus átívelőszálat alkalmazó sorozat született, amelynek az írók akár csak elfogadható lezárást tudtak volna adni. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a Wilfred valószínűleg egyébként sem lehetne ilyen, hiszen itt nyilvánvaló, hogy ezt az egész szobros, elhagyott telkes, lostos fordulatot két hete találták ki, és most utólag próbálják beleilleszteni a történetbe.

Már régóta gondolkodom rajta, hogy egy egyébként haldokló sorozatot milyen szuperül fel lehetne támasztani azzal, hogy úgy ahogy van, az egészet áttolják egy másik műfajba. Képzeljük csak el, mekkora rúgás lenne a Gleenek, ha az évadnyitóban leszállna néhány űrhajó, és elindulna az emberiség begyűjtése. Viszont valószínűleg egy ilyen trükk csak egy egyébként nagyon durván haldokló sorozaton segítene, mert könnyen lehet, hogy a közönség jó részének nem tetszene az új műfaj. A Wilfreddel most valami hasonló történik, és nem igazán látom azt a haldoklást, ami ezt szükségessé tenné.

Nincs más vágyam, mint még többet utazgatni Ryan elméjének tekervényeiben, miközben olyan beszólásokat hallunk, amiből egyébként a mai részben is volt bőven. Például valamit olyasmit, amit Kirsten is mondott a rá jutó, egyébként felháborítóan rövid jelenetben:

All you do all day is hang out with that dog and get boners over your married neighbor.

A nézettség a harmadik évadban elég sokat zuhant (a felére esett a 2. évadhoz képest). Viszont hely bőven lenne a Wilfrednek, mert épp most ősszel indított az FX egy újabb csatornát. Minden gyengeség ellenére a Wilfred továbbra is az egyik legjobb, még adásban lévő sorozat, amelyben Eljah Wood és Jason Gann is nagyon jól játszik, úgyhogy igazán reméljük, hogy a negyedik évadot hamarosan berendelik.