Itt az ősz, hiába pasztellszínűek még a delek, ha a hideg estéken a tél már ott áll az ablakoknál, és úgy bámul be, mint valami b-osztályú horrorfilm sorozatgyilkosa. Nem elég ide a távfűtés, egy egész ország húzódik közelebb a tévékhez, hogy melegedjen. Hogy meséljenek neki a szeretetről, a mindennapi csodákról, és arról, hogy a legkisebb parasztfiú is képes levágni a sárkány mind a hét fejét. Aztán meg legyőzi Alföldi Róbertet, megkéri egy playmate kezét, és ünnepi koncertet ad a Papp László Sportarénában.

Mert ugye évek óta a tehetségkutatók melegítik szombat esténként a lakótelepek hűvös reménytelenségét, az X-Faktor pedig a tehetségkutatók brikettje, ami mindennél jobb hatásfokkal árasztja magából a boldogságot. A világsikert befutó brit licencet már három szezon tapasztalatai alapján alakították a magyar célcsoportok igényeire, a most induló évadban ezért már minden vágás, minden kamerabeállítás és háttérzene a helyén van: azt érezzük, és akkor, ahogy azt a műsor készítői előre eltervezték.

Az első részekben még a könnyűzenei zombijáráson kell nevetnünk, jönnek szép, rendezett sorokban az emberek, akik azt hiszik, hogy tudnak énekelni, csak azért, mert a szomszéd nem dörömböl azonnal fenyegetően, ha rákezdenek a zuhany alatt. És amikor nagyon fáj, és már mi szégyelljük magunkat, akkor a műsor készítői felzavarnak egy bátortalan srácot, aki zavartan köszön, téblábol kicsit a színpadon, de amikor kinyitja a száját, kirepül belőle egy Joe Cocker, vagy éppen egy Alex Clare. És persze kiderül, hogy a srác egy bélapátfalvi fröccsöntő üzemben görnyed napközben a gépsorok fölé, mert kell minden forint, hiszen egyedül nevel tizenkét elárvult, pihe-puha kiscicát. De esténként, a szürke szoba magányában, a megfakult Bob Marley-plakát alatt mindig magával ragadják az érzelmek. Először alig halhatóan, szinte csak dúdolva, de aztán kiereszti a hangját. És a tizenkét pihe-puha elárvult kismacska csillogó szemmel, boldogan figyeli, ahogy énekel.

Mert az, hogy valaki jól énekel, még nem elég. Ide történet kell, de olyan, amitől a szív facsarodik. De legalábbis olyan, amiért érdemes bejönni a reklámblokk után a konyhából. És persze lehet erre cinikusan legyinteni, hogy forgatókönyv és megrendezett érzelmek, csak az sem segít. Mert az X-Faktor olyan, mint a paprikaspray: hiába ellenkezel, hiába keménykedsz, az arcodba tolják, aztán elbőgöd magad. Tudományos képlet, nagy mintájú kísérletekben tökéletesítve.

Éppen az az X-Faktor negyedik évadának veszélye, hogy a rutin szerkeszti majd az adásokat. Persze a zsűrit lecserélték, most már zenekarok is jelentkezhetnek a műsorba, és nemsokára szombaton és vasárnap is lesznek adások, de kérdés, mindez elég lesz-e ahhoz, hogy ne érezzük azt, ezt már láttuk valahol.

A zsűriben Tóth Gabi lett az új Keresztes Ildikó, bőg is, mintha ezért kapná a bónuszt év végén. De még így is sokkal természetesebb és kedvesebb, mint Keresztes, aki a vége felé már olyan volt, mint egy elhasznált ezoterikus önsegítőkönyv, amit Paulo Coelho dedikált tévedésből. Szikora Róbert már nem ilyen egyértelműen jó csere: oké, ő is elhasznált rocksztár, mint Nagy Feró, csak hát ő már harminc évvel ezelőtt is olyan volt, mint akinél valahol elakadt a szoftverfrissítés. Ő a magyar ugar Ozzy Osbourne-ja, a szétcsapott, már tudatmódosítók nélkül is homályos tekintetű zenészlegenda. Csak Szikora mintha egy vasárnapi mise közepén ragadt volna rajta a tripen, és egyelőre nem egyértelmű, hogy ezzel mit lehet kezdeni az X-Faktor zsűrijében. Már azon kívül, hogy vicces, amikor halálra rémül a színpadra lépő Marilyn Manson-rajongóktól.

És akkor ott van Alföldi Róbert, az ország rendezője, akit százezrek gyűlölnek úgy, hogy nemcsak azt nem tudják, mégis milyen rendező, de vélhetően azt sem, hogy mi folyik egy színházban. Alföldi lenne ebben a műsorban a kegyetlen profi, a mi Simon Cowellünk, akiben nincs szánalom, és a jelentkezők arcába vágja lesújtó véleményét. A végén pedig csak azért sem mondja, hogy azért ne ess kétségbe. Alföldi egyelőre jól rendezi saját magát, de mintha kicsit sok lenne: úgy tesz, mintha nem lenne humora, és nem érti, hogy hol van az alig észrevehető határvonal a kegyetlen profi, és a nála kevésbé szerencséseket magalázó szívtelen rohadék között.

A zsűri ezzel együtt talán jobb is, mint az előző évadban, és az első adás alapján karakterekből sem lesz hiány. Az hogy igazán tehetségesek-e, úgyis csak egy szempont. A zenekarok azonban nem nagyon dobják fel egyelőre a műsort: egyszerűen túl összeszokottak, túlságosan egy stílusban gondolkodnak a bandák ahhoz, hogy itt a műsorban, a mentorok alatt találják meg saját maguk.

Az, hogy az X-Faktor idén is olyan jól muzsikál-e majd, mint eddig, csak az élő adások alatt derül majd ki. Egy kicsit aggasztó, hogy az új műsorvezető, Istenes Bence fel sem tűnik igazán a műsorban. Legalábbis a hajzseléje mélyebb nyomott hagy, mint ő maga. De ha lesznek szívfacsaró történetek, és néhány tiszta hang, akkor minden megy majd mint eddig: akinek sírnia kell, az sír, akinek jól meg kell mondania, az meg jól megmondja majd. Az ország meg odakuporodik a tévék elé, hogy akkor most melyik legkisebb királyfi nyeri el majd a királykisasszony kezét. Meg a jogot, hogy végighaknizza jövőre az ország összes diszkóját és művelődési házát.