Évente pár olyan sorozatepizód akad, ami után az ember csak ül és néz ki a fejéből. Ilyen volt például a Trónok harca Vörös násza, a Homeland első évadának záróepizódja vagy a Maffiózók zárása, de olyan érzelmi hullámvasútra, mint amilyenre a The Killing harmadik évadának tizedik része ültette fel az embert, nagyon régóta nem volt példa. Spoileresen folytatjuk.

Egy vallomással kell kezdenem: a harmadik részt követően kurvára nem értette, minek a sittes szál a sorozatba. Az világos, hogy az elejére kellett, mert ez volt az a katalizátor, ami Lindent visszahozta a történetbe, de ezen túl semmi értelme nem volt. Üresjáratnak tűnt, felesleges moralizálással és látványosan egy személyre kihegyezett történettel, amiben szegény Aaron Douglas csak végszavazni van jelen, miközben Peter Sarsgaard az Emmy-nevezését készíti elő. Aztán a kilencedik epizódban az egész átfordult a másik irányba, és hirtelen a börtönös szál pont olyan fontos lett, mint a másik, mert Adrian, a halálra ítélt Ray Seward fia hazudott egyet.

Aztán jött a tizedik rész, egy egyhelyszínes kamaradráma, azaz a tévés szakzsargonban bottle epizódnak hívott töltelékrész. Ezeket azért gyártják, hogy költséget takarítsanak meg, és maradjon a nagy évadvégi vagy évadnyitó epizódokra. Egy helyszín, kevés díszlet, csak pár szereplő, a Breaking Bad The Fly című epizódja is ilyen volt, Bryan Cranstonra és Aaron Paulra bízták a sorsát, pont úgy mint a The Killing Six Minutes című részét. Amit Sarsgaard és Mireille Enos ebben a 42 percben nyújtott, azt tanítani kellene minden színiiskolán.

Az érzelmi skála minden fokát megjárták, poklot és időleges mennyországot, az elítélt előtt felcsillanó reménnyel és az elkerülhetetlen véggel, Linden pedig pont úgy liftezett a pokol bugyraiban, mint Seward, mi meg vele utaztunk és csikorgattuk a fogunkat, és izgultunk, hogy kapjon kegyelmet a csávó, aki egyébként egy rohadt szemét állat, de azt a gyilkosságot, ami miatt sittre vágták, pont nem követte el. Linden kétségbeesett küzdelme, majd a rész közepén betolt kvázi csavar (mégis Seward tette?) és az utolsó tíz perc, a bitóig vezető út, az ablakon át figyelő gyerek és maga az akasztás - tökéletesen megkomponált, a nézőt érzelmileg kifacsaró, nagybetűs dráma lett.

És igen, az utolsó jelenet, azaz az akasztás simán felfogható egy halálbüntetés-ellenes kiáltványnak is, amiben Veena Sud, a sorozat alkotója kiírja magából azt, amit erről a témáról gondol. Az ő sorozata, ha illeszkedik a mondanivalóba (és illeszkedik) és nem lóg ki az évadból (és nem lóg ki), tegye, sőt. Ha mindenki így közvetítené nézeteit, sokkal többen néznének sorozatokat, és kevesebben legyintenének a műfajra, hogy az csak valami tévés szarság, hagyjuk már. Tökéletes epizód volt, na.