„Fura egy sorozat, majd írunk róla” – ennyit foglalkoztunk 2011 óta a Wilfreddel. Ez azért van, mert Sixx reakciója a pilotra anno annyi volt, hogy meh. Pedig.

A Wilfredről két dolgot kell tudni alapvetően.

Először is, hogy a főszerepet Eljah Wood játssza (úgy hívjak a karakterét, hogy Ryan), és az ő arckifejezései jelentik a sorozat egyik legnagyobb vonzerejét.

Másodszor pedig, hogy a történet szerint van egy Wilfred nevű kutyája. Őt rajta kívül a többi szereplő egyszerű kutyának látja, neki viszont kutyamaszkba bújt emberként jelenik meg, és folyton beszél hozzá (kettejüket ábrázolja a jobb oldalon lévő kép). A sorozat másik nagy vonzereje Wilfred politikailag elképesztően inkorrekt beszólásai.

Az alapfelállás, hogy

Eljah Wood nagyon boldogtalan, úgy dönt, öngyilkos lesz, és épp a tökéletes búcsúlevelet próbálja összehozni. A levél végre sikerül –	– de az öngyilkosság nem. Közben reggel lesz, és megjelenik Wood ajtajában Wilfred, a kutya.

• Eljah Wood végül összebarátkozik Wilfreddel, és úgy-ahogy megvigasztalódik.

Elvileg van történet is, de az egész sorozatra nagyon igaz, hogy karakterdráma (külföldön mindenhol azt írják, hogy „buddy comedy”), sőt, a történet annyira gyenge, hogy valójában a karaktereken kívül egyáltalán nem is áll semmiből. Ennek megfelelően ha valakinek tetszik, ahogy Wood önmarcangol, szerencsétlenkedik és általában az egyetlen emberi kapcsolata egy félig képzelt, félig valódi kutyával van, az imádni fogja. Akinek nem, az nyilván nem.

Amit mégis el lehet mondani a Wilfredről, az az, hogy az itt felvázolt receptet már három éve tökéletesen hozza. Ez azért említésre méltó, mert a koncepcióban van egy rakat buktató, például az alapfelállás masszívan depresszív. Az egyik legmenőbb dolog amit a Wilfred csinál, hogy úgy mutatja be Ryan életét, hogy az érdekesnek és értékesnek tűnik – pedig már harmadik évada egy pincében ül, és füvet szív egy kutya társaságában, akiről azt képzeli, hogy tud beszélni.

Ezt elsősorban két dologgal érik el. Egyrészt, van valami megkapó abban ahogy látjuk, ahogy Wood újra és újra megpróbál közelebb kerülni másokhoz, legyen szó akár Wilfredről, akár más, igazi emberekről (a szomszédban lakik egy fiatal nő, akibe Ryan szerelmes). Másrészt pedig, elképesztő jó hangulatot teremt, hogy Wilfred hihetetlenül prosztó poénokat nyom ötpercenként, ha pedig kivételesen ez nem történik meg, akkor a helyzetkomikum a zseniális. Például mivel Wilfred egy kutya, folyton ilyenek történnek.

Van az a populáris elmélet, hogy a nézők szadisták, és azért imádjuk annyira a tragédiákat, mert egyszerűen jólesik látni ahogy ártatlan (bár képzelt) szereplők szopnak. A Wilfredre egyrészt nagyon jól illik ez az elmélet, ugyebár pince, képzeltbarátok, folyamatos füvezés, és én tényleg élvezem ezt nézni, hát mi lehet ez ha nem szadizmus? Másrészt viszont a Wilfred tökéletes ellenpélda erre, mert a főszereplő egy rémesnek tűnő élethelyzetben érzi magát alapvetően mégis jól. Eszerint a néző, aki élvezi a húsz percet, egyszerűen együttérez.

A harmadik évad nekem kicsit gyengébbnek tűnik az első kettőnél (semmi különös ok, egyszerűen csak ugyanolyan mint voltak az eddigiek is), de a sorozat ezzel együtt is erősen ajánlott.