Nem most volt, hogy a Spartacus, a Starz eddigi legsikeresebb sorozata elbúcsúzott a képernyőktől (két hete, egészen pontosan), de sebaj, összefoglalni a kardozós-baszós-szandálos sorozatot most is lehet, úgy meg pláne, hogy pont tegnap néztük újra a finálét. A sorozat a trák gladiátor és társai lázadását követte nyomon, azt, amit Hollywood már párszor megénekelt, többek között a Kirk Douglas-féle klasszikus Spartacusban, ami a szandálos filmek egyik alapkövének számít. A Starz sorozata a nagy előd esetlen báját a sutba dobta, és két olyan dologra építette fel a sztorit, amivel a 18-34 közötti férfiakat meg lehet fogni: a csöcsre meg az eszetlen, véres erőszakra.

A költségek csökkentése érdekében főleg nem épített, hanem virtuális díszleteket használtak, mint a 300 című filmben, a szereplőket meg úgy kigyúrték, mintha a kiskunhalasi Arnold-emlékversenyre készültek volna. Az mondjuk a készítőknek is világos volt, hogy meztelen nőkkel és pasikkal csak egy ideig lehet érdekessé tenni a történetet, így a sok faszt és pinát villantó statiszta mellé gründoltak pár színészt is, akikre írtak egy ármánnyal és intrikával bőven súlyosbított szálat (John Hannah és Lucy Lawless), és a főszereplő Andy Whitfield is inkább a színészi játéka miatt volt emlékezetes.

Az első évad után Whitfieldnél rákot diangosztizáltak, a Starz pedig úgy döntött, inkább forgat egy előzménysorozatot míg felépül (ez volt a Gods of the Arena alcímű évad), de hiába, a 39 éves színész szervezete feladta a küzdelmet és meghalt. A franchise viszont túl drága volt ahhoz, hogy csak úgy otthagyják, így kerestek egy újabb Spartacust (Liam McIntyre) és forgattak még két évadot a lázadásról, amiben többnyire igyekeztek a történelmi eseményekhez hűen lekövetni a sztorit miközben a vér, az erőszak és a dugás mennyisége semmit nem csökkent.

A sorozat záróepizódja két-három beszélgetős jelenettől eltekintve egy nagy csata volt, amiben szakadtak a végtagok, fejek váltak ketté, ömlött a vér, és belekben jártunk bokáig, mindezt lassítva persze, ahogy kell. A 300-ból, a Rettenthetetlenből és a Gladiátorból összelopkodott motívumok viszont működtek, hiába ismerte az ember a történelmet, akaratlanul is drukkolt a rabszolgáknak és Spartacusnak, (mert ugye arról nem szól a fáma, hogy a vezérrel mi lett, akár túl is élhette a csatát) de ezt a sorozatot csak úgy lehetett befejezni, hogy Spartacus hősi halált hal és percekig haldoklik lassított felvételben.

A történelmet néhol megerőszakoló sorozatot viszont lehetett nagyon szeretni. Ha levesszük a legtöbbször teljesen funkció nélküli szexjeleneteket és a feleslegesen elnyújtott és dramatizált véres aratást, akkor egy szabadságharc marad belőle, olyan állandó témákkal, mint az emberi méltóság, a szabadság, bajtársiasság és szerelem. A színészek, amit lehetett kihoztak a karakterekből, Manu Bennett azóta az Arrow-ban kapott állandó szerepet, joggal, mert nagyszerűen tudja hozni a kőkemény katonát, Liam McIntyre pedig (és most nem akarok kegyeletsértő lenni) de kiválóan helyettesítette Whitfieldet.

A készítők Julius Caesar alakja köré lebegtettek be egy spinoffot, ami, ha megvalósul, egyfajta Róma-light lehet, sok orgiával, ármánnyal és véres leszámolással, és remélem sok-sok hódítással, mert csak az az érdekes, amikor Caesar nem hat nőt dug reggeltől estig, hanem a gallokat aprítja. A végére egy galéria a finálé henteléséből: