Véget ért az első Voice-évad, aminek döntője pont azoktól a gyermekbetegségektől szenvedett, mint az egész műsorfolyam. Néhol lassú volt és vontatott, meglepően sok hamis hanggal, elbaltázott dalválasztással és üresjárattal. Az érdemi résznek kb. fél 11-re vége volt, utána már csak az időhúzás volt hátra és egy valóban jó LGT-produkció, aztán meg az, amit három hete (rossznyelvek szerint azóta, hogy egy látássérült lánnyal duettezett) tudunk: Pál Dénes megnyerte az első The Voice-t, és bevonult a kertévé aranykönyvébe.

Olyan hangszínű nyertes mint Pál Dénes még nem volt a magyar tehetségkutatás történetében. Nagyon kellemes baritonjához mestere, Mező Misi és a szerkesztők kiválóan választottak dalokat, meg tudta mutatni azt, amit tud, ami a torkában rejlik, és ez jó - az, amit meg a bulvár rápakolt, minket most nem érdekel. A döntőben azért kiderült, hogy jó mélyen érzi magát jól, és amikor kizökkentették a megszokott kerékvágásból (például a Magna Cum Laude-sláger alatt, amit Mező Misivel énekelt) már sokkal bizonytalanabb volt, de a győzelme ettől, és a TV2 által ráerőltetett amorózó szereptől függetlenül megérdemelt, mert kiváló hangja van, és nem nagyon lehetett kizökkenteni nyugalmából.

Ráadásul jól is sáfárkodik a hirtelen jött sikerrel, hiszen a köztévé Dal című énekversenyére is benevezett, amit simán meg is nyerhet Agárdi Szilvia oldalán. A többieknek, a második Gájer Bálintnak, a harmadik Nádor Dávidnak és a negyedik Weisz Viktornak is biztos jól jött a The Voice, egy olyan lökést adhatott nekik, amire szükségük volt a karrierjüket illetően. Ha csak azt nézzük, mit hoztak ki az ilyen műsorokban szerzett ismertségből az igazán tehetséges előadók (Oláh Ibolya, Tóth Gabi, Tóth Vera vagy Rúzsa Magdi), akkor egy ideig nem lesz gondjuk. A kérdés persze az, a folytatás hogyan sikerül majd nekik, és mi lesz a műsorral.

Egyelőre nem tudni, tervez-e a TV2 második kiadást az énekversenynek, de vélhetően igen, hiszen a formátum nem volt olcsó, a díszleteket pedig kis igazítással simán újra lehet hasznosítani. Akadnak olyan aspektusai a műsornak, amikhez nem nagyon kell hozzányúlni, de ha a TV2 az elvárható nézettséget célozza meg a következő körben, akkor nem árt visszaülni a tervezőasztalhoz, vagy a füstüveg dohányzóasztal mellé, és átgondolni pár műsorelemet.

A formátum

A The Voice nagy erőssége az első szakasz, a válogató, amikor a négy székben ülő Mesternek igazán fontos szerepe van. Nem látják, csak hallják az énekeseket, a dráma abban rejlik, hogy vajon képesek-e csak a hang alapján döntést hozni, és a megfelelően hatásos kisfilmmel nekünk felvezetett szegény sorsú előadót beválogatják-e a csapatukba. Ebben a szakaszban a szokásos bikicsunájozás kimarad, ez a legmarkánsabb különbség, amit a The Voice-t sugárzó adóknak kötelező jelleggel meg kell lovagolniuk, ez az a pont, amikor elválik a szar a májtól - ha elég erős a mezőny, azaz jó volt a casting, akkor a néző az első perctől kezdve tudja, hogy ez nem olyan műsor, mint a többi.

A Tv2 itt hibázott először, vagy csak egyszerűen már nem volt elég olyan karakteres és jó hangú jelentkező, akikből az első szakaszban válogatni lehetett. Ezért juthattak tovább olyan közepes hangú indulók, mint mondjuk Berkes Olivér vagy Schrott Péter, és ez az, amiért a nézők először kérdőjelezték meg a műsor hitelességét. Pedig azzal nem volt baj, nem irányították jobban a válogatásokat, mint mondjuk a Megasztárban vagy az X-Faktorban, viszont nem tartották be az ígéretet sem, hiszen nemcsak a hang számított, hanem az is, kiből lehet jó kis sztorit kihozni - hiszen ez egy tévéműsor és nem az ORI-engedélyért rendezett vidéki haknifesztivál.

Aztán jöttek a párbajok és lefeleződött a mezőny, kiestek olyan hangok, akiket a finisbe vártunk (pl. Mohamed Fatima, akinek csak egy élő adás jutott), az egyre hosszabb műsorokban pedig túl sok volt az énekes, nehéz volt a nézőben felépíteni a brandet, sugallni neki, hogy X esélyes, Y pedig afféle sötét ló, és így tovább - pedig ezeket a fogásokat nagyjából azóta alkalmazzák a tévék, hogy vannak benne műsorok. Túl sokan estek ki adásonként, és azok, akik az élő műsorba eljutottak, nem szerepeltek eleget a képernyőn. Tessék csak belegondolni: Oláh Gergő, az X-Faktor legutóbbi nyertese a válogató után látható volt a táborban, a mentorházban és minden élő adásban is. Ez összesen 14 alkalom, míg a The Voice döntősei kilencszer kerültek képernyőre.

A TV2 simán bevállalhatta volna a heti két adásos formátumot, pénteken az énekléssel, szombaton az eredményhirdetéssel, így a nézők sokkal jobban tisztában lettek volna a versenyzőkkel, akik közel dupla annyit töltöttek volna képernyőn, mint egyébként. Megpróbálkozhattak volna azzal, a magyar tévében egyelőre kipróbálatlan sms-szavazásos formátummal is, mint az amerikaiak: szavazni az előadások után lehet, meghatározott ideig, azaz annak a látszatát meghagyva, hogy az adott heti produkció dönt. Ez persze nem így van, hiszen a voksukat szimpátia alapján teszik le a nézők, de legalább úgy tűnt volna, mintha (még egy strigula a hitelesség mellett).

Az énekesek

Magyarországot az utóbbi időben alaposan lekaszálták a tehetségkutatók, egyre kevesebb olyan hang van, amiből tényleg lehet bármi egy-egy ilyen sztárgyár végére, így a The Voice szereposztói sem nagyon erőlködtek, és inkább arra a polcra nyúltak, ahol tudták, megbízható portékát találnak. Többszörös valóságshow-veteránok, a Megasztárból vagy az X-Faktorból kihullott énekesek mellett a szórakoztatóipar vízhordóit, kevésbé vagy alig ismert zenekarok frontembereit keresték meg, háttérénekeseket vettek rá az indulásra, és velük töltötték fel a mezőnyt.

Ez a formátum sajátossága egyébként, másutt is így van, csak valahogy a holland vagy német közönség elnézőbbnek tűnik az ilyen énekesekkel szemben, mint a meglehetősen gyanakvó magyar - ha valaki 20 évnyi próbálkozás után sem tud semmi érdemlegeset felmutatni, miért nyeressek meg vele egy ilyen versenyt? A döntőbe jutott négyesből Weisz Viktor és Gájer Bálint veterán énekesnek számít, de Nádor Dávid és Pál Dénes is otthonosan mozgott a színpadon, a The Voice egyfajta második (vagy sokadik) lehetőség volt nekik, amivel egyébként kiválóan tudtak élni.

Azt viszont valahogy a műsor nem tudta kihangsúlyozni, legalábbis erre következtethetünk a közösségi hálós bejegyezésekből és a kommentekből, hogy ezek az énekesek nemcsak azért jók, mert tehetségesek, hanem azért, mert profik. Amivel semmi baj nincs, sőt, ezerszer szívesebben nézek-hallgatok egy Pál Dénest, mint egy Stone-t vagy Csobot Adélt, de akkor ezt a vonalat sokkal jobban ki kellett volna hangsúlyozni, és merészebben válogatni a jelentkezők közül. Értem én, hogy ez egy tévéműsor, és kell a dráma, a mesterséges feszültségkeltés a könnyes történetekkel, de amikor az izzadságszag a tévé előtt ülőknek is facsarja már a szemét, akkor baj van - lásd még a Berkes-klán továbbjutása.

A Mesterek

Ahhoz, hogy egy ilyen műsor igazán sikeres legyen, fontos a karakteres zsűri. Ha agyonvernek sem tudom felsorolni a legutóbbi Megasztárban véleményt mondó négy zsűritag nevét, mert nem hagytak bennem semmilyen nyomot. Bezzeg Nagy Feró, vagy a hisztis Keresztes. A The Voice Mesterei papíron sem működtek úgy, ahogy kellett volna, nemhogy az adásokban. Az első, felvételről vetített szakaszban még meg lehetett úszni a dolgot, és úgy vágni a történéseket, hogy úgy tűnjön, Somló, Malek, Caramel és Mező között van valami kémia, hogy egy ilyen randa kifejezéssel éljünk, de ahogy haladtunk előre, kiderült, hogy arra a szerepre, amire kiválasztották őket csak részben alkalmasak.

Malek Andrea kényszeres röhögése és sértődései vagy Somló szótlansága túl sok volt Mező Misinek és Caremelnek, a két ellenpontnak, akik a széksor két végéről igyekeztek a műsort lendületben tartani. Mező harsánysága és az a természetes jókedv és mindenbe beleszarós hozzáállás, amivel az egész műsort megközelítette, nagyon jót tett a The Voice-nak, mint ahogy Caramel lelkizős, nyugodt hangú kommentárjai is. Őket mindenképpen megtartanám a következő körre is, de Somló helyett inkább Pressert ültetném be Nagy Öregnek, Malek Andrea helyére pedig hosszasan castingolnék. Kell a zrika, kell a beszólongatás, kell az, hogy a néző és az énekes is érezze, itt igazi tét van, nem mindegy, melyik csapatba kerül be a tehetséges bolti eladó, aki már évek óta szórakoztatja bérházat, azt akarom látni, amit az angol vagy amerikai kiadásban, ahol a Mesterek igenis megküzdenek egy-egy jó hangért.

A megvalósítás

A TV2 a The Voice-ra pont úgy rágyúrt, mint a Győri Gumi FC félamatőr futballistái tennék egy FTC elleni meccsre. Akkora színpadot gründoltak a műsornak, mint még egy magyarországi shownak sem, csak az nem jutott eszükbe, hogy így az élő közönséget nagyon messzire ültetik a produkcióktól, a tévé előtt ülők pedig csak egy apró énekest látnak a gigantikus díszletek között botorkálni, miközben elvakította őket az állandóan a szemükbe villódzó stroboszkóp. A kameraállásoktól a hangtechnikai bakikon át a Szabó Kimmelt állandóan egy szögből mutató kameráig rengeteg olyan eleme volt a műsornak, amin lehet és kell is változtatni, hogy tempósabb, lendületesebb legyen.

A TV2 azt sem igazán tudta belőni, hogy tulajdonképpen kinek is szól a műsor. A kereskedelmi célcsoportot Pál Dénes dalaival nehezen lehet megfogni, a dalválasztást kínosan a negyvenesekre szabták, pedig az elején még voltak olyan számok, amiket tehetségkutatóban nem hallottunk. A zenei szerkesztő dolga lett volna kiválogatni azokat a mai slágereket, amiket a jónép hallgat, és nem fárasztani a nézőt a Flashdance harminc éves betétdalával vagy Császár Előd-nótákkal. A zenekar viszont telitalálat volt, a háttérénekesekkel együtt olyan profi előadásokat hallhattunk tőlük, mint magyar tévéműsorban nem nagyon. Az énekesek közül, ha jól emlékszem, mindössze egy köszönte meg nekik a melót, pedig kezet csókolhatott volna nekik mindegyik.

Az amerikai Voice legjobb pillanatai azok, amikor a Mesterek is beszállnak a buliba, és az énekesekkel vagy egymással közös duetteket adnak elő. Ez is egy kihagyott ziccer volt (a döntőig), sokkal jobban lehetett és kellett volna aktivizálni a négy profit. Mekkora flash lett volna mondjuk egy Mező Misi - Schrott Péter duett, amiben eltolják a Motörhead Ace of Spades-jét. Nem tudom miért nem énekeltek többet a székben néha kissé feszengve ülő Mesterek, és azt sem, miért nem mutattak több olyan próbatermi felvételt, amiben nem a szponzortermékek a főszereplők, hanem az a háttérmunka, ami egy sikeres előadáshoz kell. A már említett hitelesség ugye.

A The Voice-ban megvan minden, ami egy sikeres műsorhoz kell. A formátumon lehet változtatni, van lehetőség bizonyos elemek átírására, új Mesterek alkalmazására, az énekesek alaposabb válogatására, és még a színpadot is meg lehet úgy csinálni, mintha nem Gotham City-t akarnánk megidézni vele.

A fogadtatás

A nézőszámcsökkenés viszont aggasztó. Míg a nyitány körül 1,4-1,5 milliós összenézettsége volt a The Voice-nak, tehát amikor az RTL Klub a trashreality-vé silányított idei X-Faktort tolta ellene, jobban teljesített, mint amikor egyedül kellett nézőket szereznie, hiszen a döntő előtti adásra már csak kb. 800 000 néző volt kíváncsi. Mintha csak akkor tudnánk értékelni azt, hogy egy műsorban tényleg tudnak énekelni, ha ott van az ellenpont, és ha Jimmy fia Krisztián már nem vonyít torkaszakadtából a fülünkbe, akkor a The Voice sem érdekel senkit.

A The Voice egy olyan formátum, ami egy nagyon egyszerű, de hatásos trükkre épít. Ha ehhez a készítők rendelkezésére bocsátott sorozatbiblia alapján hozzárakják a megfelelő összetevőket, akkor a siker nagyjából borítékolható lenne, de ez nem minden piacra igaz. Az első amerikai évad például csak 20. legnézettebb műsor lett a 2010-11-es évadban 12 milliós átlagnézettséggel, amit viszont mostanra, szívós munkával feltornáztak 14 millióra, tehát lehet alakítani a műsoron úgy, hogy az jobb legyen. Érdekes, de az ausztrál vagy a német változat nézettsége a magyaréhoz hasonlóan alakult, a jó nyitány után az élő adásokra erős visszaesést mutatott. A brit vagy az ír verzió sem úgy szerepelt, ahogy azt várták.

A formátum tulajdonosa ennek persze nem örül, annak pedig vélhetően még kevésbé, hogy az eddigi Voice-műsorok egyetlen olyan, nemzetközileg is elismert előadót sem tudnak felmutatni, mint az X-Factor- vagy az Idol-franchise. Ha jól sejtjük, ezen a trenden nem Pál Dénes fog változtatni.