Hogy milyen lehet jobboldali elkötelezettségű újságírónak lenni a jelenlegi helyzetben, élénk találgatások tárgyát képezi újságolvasók és nem elkötelezett (ún. hagyományos) újságírók közt egyaránt. Nem véletlen, hogy a közönség olyan sikamlós érdeklődéssel olvassa az egykori jobbos újságírók szerkesztőségi tapasztalatait feltáró blogposztokat is, mint a bennfentes beszámolókat David Bowie tisztázatlan nemi identitásáról.

Lehet persze, hogy jobboldalra elkötelezett újságírónak lenni hasonlóan köznapi elfoglaltság, mint a hagyományos zsurnalizmus. Mindenesetre a kíváncsiságot érthetővé teszik az olyan írások, mint a Heti Válasz heti szerkesztői jegyzete. Borókai Gábor ugyanis olyan mutatványokat prezentál olvasói számára, amelyekhez legközelebb talán a drótkötélen egyensúlyozás áll, egy kommunista krokodilokkal teli tó felett.

A szerkesztő Esterházy Péter Kossuth rádiós cenzúrája kapcsán szólal meg, az újságírói tisztességnek megfelelően rögzítve az alapvetéseket: „Hogy egy Esterházyt megkurtítanak a közrádióban, az mégiscsak több a soknál.” Sőt: „Hogy egy Esterházy ne mondhassa azt, amit akar, főként ha kulturális promócióra kérik fel? Teljességgel elképzelhetetlennek tűnt Berlintől Rómán át Budapestig. Egészen tavaly karácsonyig, amikor mondandója végéről jégcsákánnyal csapták le az Alföldi Róbert Nemzeti Színházáról szóló passzust. Isten - és a szerkesztő - tudja, miért. Az érintettnek nem árulták el.”

A jegyzet eddig a Hagyományos Újságíró sztenderdjeinél marad, a következő mondatban azt is leszögezve, hogy mindez ráadásul „bunkóság” is. Hogy ezen mondat közepén mi történt a szerkesztővel, a nem elkötelezett, azaz Hagyományos Újságíró és Hagyományos Ember számára elképzelhetetlen. Apró áramütés? Hipnotikusan előre kódolt belső hang? Titkolt megfelelési kényszer? Nem titkolt megfelelési kényszer? Bármi is történt, a mondat így folytatódik: „Ami nemcsak kulturálisan aggályos (magyarul: bunkóság), de az erre fogékony alkatnak tálcán kínálja a cenzúra emlegetését. Amely következtetésre nem nehéz eljutni a minősíthetetlen eljárás nyomán. A jelenségben azonban cenzúrát, azaz erőszakos állami akaratnyilvánítást látni - az egyként államilag finanszírozott Magyar Rádió és Nemzeti Színház összefüggésrendszerében - minimum színes fantáziát feltételez.”

(Háttér: Esterházy az esetet ismertető, és Borókai írását is ihlető jegyzetében elmondja: a szerkesztőknek előre kihangsúlyozta, hogy az ajánlóból nem vehetik ki a színházas részt. A szerkesztők jóhiszemű, de ügyetlen húzásáról nem lehet szó.)

Tehát bunkóság kivágni az egyik legnagyobb írónk szavait, csak azért, mert az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színházat ajánlotta egy kulturális műsorban. Ilyet hiteles újságíró nem csinál. sőt, ami történt, Borókai szerintis cenzúrára enged következtetni. De az eset mégsem cenzúra. A Heti Válasz szerint a cenzúra talán az, amikor személyesen Orbán Viktor telefonál le, hogy srácok, a nemzetis részt lécci ne, köszi vagyok. Ha tehát a Kossuth rádió szerkesztője a közmédia már közhelyesen ismert viszonyainak és elvárásainak megfelelően, politikai okokból vág ki részeket a műsorból, az nem cenzúra, hanem, khm, ide majd egy új szót kell kitalálni. (Tartalommentés, például.)

Nehéz helyzet. A nem jobboldali elkötelezettségű író igazát kell megvallani a jobboldali lapban, de úgy, hogy azért ezt az illetékesek mégse tartsák kritikának. Borókai végül magyarázatot is kiizzad, hogy miért nem cenzúrázott a közrádió. Igaz, az indok olyan kellemetlenül sikamlós élményt okoz a kívülállónak, mint megpillantani Semjén Zsoltot a kozmetikusánál. Tehát azért nem cenzúra a közrádióból kivágni Esterházy szavait, mert egyszer Borókai Gábort is cenzúrázták a Klubrádióban.

„Igaz, én azt sem tudtam elképzelni, hogy egyszer lekaszálhatnak a Klubrádió kvázi élő (előre felvett és későbbi időpontban szerkesztetlenül leadandó) adásának végéről.” – szól a sztori, féloldalnyi terjedelemben ismertetve az ügyet, amiben Bolgár Györgyék a beszélgetést lezárták, de még volt idő, ezért újra megnyitották, Bolgár hosszasan beszélt, aztán Borókai is, és részben ezt vágták ki, viszont a műsor végén ott volt egy másik lezáró mondat. Vagy valami ilyesmi.

Az Esterházy-cenzúráról szóló cikk végszava, és tanulsága: „A Klubrádióban minden és mindenki úgy maradt, ahogy volt!”