A The Walking Dead szívünk egyik kis csücske, ezt soha nem tagadtuk. A posztapokaliptikus sorozatokért eleve odáig vagyunk meg vissza, mert elkényelmesedett, puhány városi létünk melegéből el sem tudjuk képzelni milyen lehet áram, gáz, internet és dupla latte nélkül túlélni, már a reggeli ébredés is egy küzdelem lenne ugyebár. Hát még ha ehhez hozzáteszünk egy adag rothadó élőhalottat, amik éppen a lábunkat készülnek lerágni, rettentő lehet, na.

Az AMC elég nagy kockázatot vállalt azzal, hogy berendelték Robert Kirkman sorozatát, mert a horror (ráadásul képregényalapú) nem egy nagy tömegeket vonzó műfaj. Nem is vitték túlzásba az epizódszámot, az első Walking Dead-évad hatrészes volt mindössze, és a költségvetése sem vitte csődbe a kábeladót, bepróbáljuk, gondolhatták, és ha nem kell senkinek, akkor olyan sokat nem buktunk rajta. A nézőknek viszont nagyon is kellett az, amit Frank Darabonttól kaptak, és a harmadik évadra már tízmilliós nézettséget hoztak a zombik. Igaz, ekkorra a Remény rabjait rendező Darabontot kihajították a sorozat mellől, amitől először mindenki megrettent, de feleslegesen, mert a harmadik évad (eddig legalábbis) tökéletesen sikerült. Spolierek jönnek, óvatosan a klikkolással.

A Made to Suffer című félévadzáró (februárban folytatódik a sorozat) nagyon régóta, pontosabban a Homeland első évados fináléja óta az első olyan epizód, amit a kanapé szélén, tátott szájjal néztem végig, és nem azért, mert nem értettem, mi az isten történt a sorozatommal (ez az érzés leginkább az Amazing Race idei évada alatt fogott el hétről-hétre). A részt a képregényalapot is író Robert Kirkman jegyezte, márpedig nála jobban senki nem ismeri a történetet és a karaktereket, ő az, aki pontosan tudja, mi az, amit ki lehet hagyni (egyelőre) a sztoriból, és mi az, ami majd az évadzáróban fog nagyot ütni.

Nem, mintha itt nem lett volna elég WTF-pillanat, kezdve Tyreese csapatának megérkezésével, ami mellékzöngeként magával hozta a magából egyre jobban kiforduló Carlt is (nincs az a terapeuta, aki ezt a kiskölyköt rendbe tudja tenni), Chad Coleman meg pont olyan, mint amilyennek Tyreese-t elképzeltem a képregény alapján. A Woodtbury-mentőakció a kissé gagyi füstgránátos jelenetek ellenére feszült volt, bár Michonne bosszúhadjárata a Kormányzó ellen képregényben sokkal jogosabbnak tűnt - itt kissé fura látni azt a zsigeri gyűlöletet, amit a kardos nő Woodbury ura ellen érez. A konfrontáció a zombigyerekkel és azt követő élethalálharccal viszont tökéletes volt, az a könyörtelen, hideg mozdulat, amivel Michonne átszúrta a kardot a kislány fején, rendesen odavágott engem is.

Az évad legnagyobb találmánya Daryl, kiváló karakter, és rendesen drukkol neki az ember, Merle ezzel szemben pont olyan rohadt geci, mint volt, nem is bánom, ha leszakítja a fejét valaki a kilencedik részben. Ami azért annyira nem is lenne meglepő, mert ebben az évadban úgy hullanak a szereplők, mintha kötelező lenne, Lori, T-Dog, a sitten megismert új karakterek közül egy kivétellel mindenki, és így tovább, a második, karaktercentrikus évad után a mostaniban azt kapjuk, amiről igazán szólnia kell egy zombis tévésorozatnak - hentelést ezerrel, kínlódást, szenvedést és túlélést mindenáron.

A folytatás sem lesz más, a sitten ott a gyerek, mint alapprobléma, ehhez jön majd a Kormányzó, tetézni a bajokat, és ha csak abból indulunk ki, hogy sok lúd disznót győz, akkor Rick nagyon keserves napok elé néz, mert felbőszítette azt az embert, akit, kiindulva a szadista sportrendezvényekből és a zombifejekkel súlyosbítptt akvárium-szobából, kurvára nem kellett volna.

A kommentekben a képregényekkel naprakészek NE spoilerezzenek, ha kérhetem, ne kúrjuk el mások szórakozását.