"Utálom a franciákat" - mondta mosolyogva Kim, a producernő, és a lila-zöld salátalevelek és a parmezánszeletek mellé egy darab grillezett csirkét szúrt a villájára. "Előadások? Szemináriumok? Vetítések? Olyanokra a japánok járnak meg az amerikaiak. Mi angolok vagyunk." Cannes határában, egy buja kert közepén álló terméskő villa teraszán üldögéltünk, az Absolut nevű brit filmgyártó és utómunkacég fejeseivel. És lélekben máris angolok voltunk.
Csütörtökön kompromisszummentesen folytattuk a szerdán megkezdett tényfeltárást, hogy az olvasóknak anélkül mutathassuk meg a Cannes Lions, a világ legnagyobb reklámfilmfesztiváljának lényegét, hogy ki kelljen mozdulniuk a monitor elől. Az eredmény? A gyomorom többé nem használható emésztésre, a jobb agyféltekém pedig akkorára zsugorodott, mint egy gyártásvezető lelkiismerete. Annak, aki még nem járt forgatáson: mint egy kisebb dió. De ide el is kellett jutnunk valahogy.
Arra már az első cannes-i napon rájöttem, hogy bár a tengerparti céges bulik a látványosabbak, Cannes igazi lényege a valahol a domboldalról lenéző régi villák medencéinek partján rejlik. Csütörtökön délben, pont amikor magamhoz tértem az első nap oknyomozásából, befutott a reptérről Sanyi barátom, a reklámfilmrendező. Sajgó homlokkal levonszoltam magam a sugárúton a Fesztiválpalotáig, és alig ittuk meg az első sört a Croisette sétány egyik bódéjánál, amikor máris befutott az első bulimeghívás, nem is akármilyen. Christian telefonált az Absoluttól, hogy a pénteki medenceparti főpróbájaként kint barbecueznak a kertben és ha van kedvünk, ugorjunk oda. Volt kedvünk, de itt nem olyan könnyű ugrálni. A Croisette-en odamentünk egy taxihoz, de a sofőr a címet látva gondterhelten ingatta a fejét, hogy ez nagyon közel van, alig egy kilométer. Akkor gyalogolunk, mondtuk, és úgy is tettünk. Jó másfél kilométer után megkérdeztünk egy helyi asszonyt, hogy közel vagyunk-e. Á, egészen másfelé van, de elviszem magukat autóval, mondta, gyalogoltunk fél kilométert az autójáig, aztán elvitt a megadott utcába, és kitett azzal, hogy a villánk itt lesz a közelben. Két és fél kilométert másztunk az izzó napsütésben, mire a város Nizza felőli határában megtaláltuk a célpontot.
Izzadtunk ugyan, mint a lovak, de megérte az expedíció. Cannes és a reklámszakma a legjobb arcát mutatta sörrel és sült kolbásszal a kézben, egy kellemesen szabálytalan alakú medence partján heverve, miközben angol barátaink mindenkit aljasul kibeszéltek. Csak emelte a hangulatot, hogy a cégtulajdonos pont úgy nézett ki, mint Duff McKagan a Guns and Rosesból egy kéthetes buli után. Később azt a fontos szakmai felismerést tettem, hogy a brit férfiak, talán valami gyerekkori trauma hatására, imádnak szoborszerű pózokba merevedve medencébe ugrani. Ha nincs Cannes, soha nem tudtam volna hitelesen eljátszani, mit csinál a félmeztelen angol, ha medencét lát.
Megittunk egy vödör sört, megszőttünk több négyzetméternyi kapcsolati hálót, ideje volt új szakmai kihívások felé néznünk. Két szuperkonszolidált kinézetű, de a ruha alatt hatalmas, színes, tetovált virágokat viselő dán utómunka-szakértővel letaxiztunk a városba. Pont most fog beszélni Bill Clinton, jutott eszembe, ezért odamentünk a Fesztiválpalotához. Később egy csomó rémtörténetet hallottunk a Clintonra várva a tűző napon órákon át aszalódó sajtómunkásokról. Azt kell mondjam, aki nem érti meg egy rendezvény lényegét, az megérdemli a sorsát. Megálltunk egy csapat francia fotós mellett, és egy közeli autóból nemsokára ki is szállt Clinton. Ahhoz képest, hogy a magyar lapok szerint már csak hónapjai vannak hátra, jól nézett ki és szerintem nagyon örült volna, ha tudja, hogy hiába 66 éves, körülöttem mindenki a pöcséről beszélget. A terembe bejutó barátaink szerint ő maga odabent sajnos nem erről, hanem a kisvállalkozások és a sarkvidéki jégtáblák támogatásáról értekezett.
Egy ilyen globális jelentőségű program után jól esett a vacsora, ezúttal egy nagyszerű gambas-os-garnélás rizottó a Cocoon Lounge-ban, a Carnot sugárúton. Visszafelé sétálva meglepve láttuk, milyen gyakori Cannes-ban a kisdinnyényi férficsöcs. Estére nem volt villameghívónk, így a parti sávban próbálkoztunk. Az első, igen szolid buliban, ahol még ingyen gintonic sem volt, csak bor és sör, összefutottunk egy magyar filmes csapattal és velük folytattuk az estét. Enyhe kifejezés, hogy a mennyből a pokolba jutottunk: innentől kezdve egyetlen plázsbuliba sem tudtunk bejutni! A szakmai tanulság az, hogy inni sem lehet csak úgy bele a vakvilágba, az ember előzetes szervezés és stabil kapcsolati háló nélkül ott bámulhat a sétányról a helyiekkel, akik több sorba állított székekről figyelik a strandon mulatozó reklámosokat. Büszkén jelenthetem, hogy az este nem telt el magyar sikerek nélkül: Aczél László, a Magyar Kommunikációs Ügynökségek Szövetségének elnöke a szemünk láttára jutott be a legmenőbb buliba, a brit Shots videóújság partijába! Természetesen flip-flop papucsban, ez nemzetközi szintű teljesítmény volt, ezúton is gratulálunk!
Innentől kezdve cikk-cakkban mászkáltunk a belvárosban, sokezer szakmabeli társunkkal együtt. Az utcákon a tántorgó reklámosok mellett portugál autósok vonultak fel-alá, óriási tülköléssel és zászlólobogtatással. Az én lelkiismeretem tiszta, egy csomónak odakiabáltam, hogy "CSEH KÖZTÁRSASÁÁÁG!". Egy bárban meghallgattunk egy fél RHCP-tribute koncertet, aztán két óra tájban megtaláltuk a belváros legjobb utcabuliját, ahogy végre nem Siófok mínusz színvonalú lakossági zenét játszottak, hanem vidám kortárs ugrálósat. Most már tudom, hogy a Rue Féix Faurén laknak a Föld legliberálisabb környékbeli lakói. Majd újra a strandra keveredtünk, ahol három helyi fiú, köztünk egy leendő sztárrepper elhitette velünk, hogy portugálok, amin utána jó nagyot nevettek. Ez azért egy kicsit erős volt! Annyira, hogy X., a menő magyar producernő egyszer csak fejet ugrott a tengerbe, teljes ruházatban.
A reggelt a Martinez hotel melletti helyen fejeztük be. Ez arról híres, hogy egyetlenként kettő után is nyitva tart és itt árulják a nyugati félteke legdrágább, 15-20 eurós feleseit. Még szerencse, hogy az 1500-2000 fős tömeg miatt úgysem lehet odaférni a pulthoz.
Frissítő, negyven perces séta után ötkor értem haza a szállodámba. Számtalan szakmai tapasztalatot hozó nap volt, pénteken vagy meghalunk, vagy rettentő nagyot fogunk szintetizálni.
