A scifiírók imádják az űrt kolonizálni, Kim Stanley Robinsontól Alaistair Reynoldson át a múlt héten elhunyt Ray Bradbury-ig számos regény, kisregény és novella foglalkozik azzal a témával, hogy Mi Lesz Ha Szétkúrjuk a Bolygót, És Nincs Már Hol Lakni? A nagy kiáramlást persze mindenki másképp képzeli el, van aki csak a szomszédba menne, mondjuk a Marsra, mások ennél nagyobban gondolkodnak, de mindegy is, míg lesznek űroperák, addig olvashatunk rettenthetetlen kapitányokról és érzékeny lelkű geológusnőkről, akik a kék fejű, hat karú idegen lények bolygóját alakítják át lakhatóvá, miközben szomorú arccal gyilkolják halomra a őslakosokat, mint Custerék a szíúkat (na jó, ez a kaland speciel nem sült el olyan fényesen).

Naná, hogy a trend a többi műfajt sem kerülte el, készült már képregénytől a bábjátékig minden ebben a témakörben, miért pont a tévésorozatok maradtak volna ki a szórásból? Most hogy a Mars One nevű expedíciónak csúfolt méretes baromság (erről bővebben itt) állítólag 2023-ra eljuttat négy vállalkozó kedvű polgártársat a Marsra, és jól otthagyja őket, hogy mi egy reality műsor keretein belül követhessük kalandjaikat. Méretes marhaságnak tűnik, de ha bejön (nem fog), olyan nézettsége lesz, mint semmi másnak a tévétörténetben.

Az eszement terv örömére összeszedtük, a tévében (és kicsit a moziban is) hogyan próbáltunk átköltözni egy Szép Új Világba. Mivel nem akarjuk teleírni az internetet (drága a bit), azokkal a sorozatokkal nem foglalkoznánk, amikben már lezajlott az exodus, a kolóniák vígan élik napjaikat (Starhunter), tán még Föderációba is tömörültek (Star Trek-franchise), vagy már azon is túljutottak (Firefly), és természetesen azokat is kihagyjuk, amikben egy idegen faj telepedne meg nálunk (Earth: Final Conflict), sőt, azokat is, amik nem is a mi univerzumunkban / Földünk környékén játszódnak (Battlestar Galactica) mert ezek nem tartoznak a témához.

Meglepő, de nem sok olyan sorozatot találunk, ami a témával foglakozik, pedig pár laza húzással a költségvetésből is lehet faragni, és az ilyen klasszikus pionír toposzokat előráncigáló történeteknek azért van valami gyermeki bája, v.ö. ki nem szeretett volna gyerekkorában Sólyomszem helyébe lépni és a vadont járni, a helyi erőkkel ismerkedni és elsajátítani a kukoricafőzés (nem túl bonyolult) alapjait? Ehhez persze nem árt, ha van olyan környezet, amiben leforgathatjuk a történetet, mert ugye egy teljesen új világot felépíteni nem olcsó mulatság. A terraformálás ekkor jön jól a sorozatkészítőknek, A Nagyon Bonyolult Szerkezet elvégzi a melót helyettünk, és máris úgy néz ki az új bolygó, mint a Vancouver melletti erdőségek (a Stargate SG1-ben meglátogatott bolygók 90 százaléka) és mivel a Terraformálást Elvégző Masina légkört is generált, a szereplőket nem kell űrruhában mutogatni.

A Csillagkapu tévésorozat verziója nem teljesen jó példa, de olyan szegényes a választék, hogy megemlítjük: ebben a sorozatban ugye egy ősi civilizáció építette féreglyuk-rendszeren keresztül történik a kiáramlás (ami már nem az első, hiszen a galaxist az Ősök emberekkel népesítették be), létrehozunk egy alfa és egy béta bázist is egy földi életre alkalmas bolygón, ahol ugyan új civilizációt nem építünk, de megteremtjük az alapját neki. Ha ugyanis beüt a ménkű, azaz a Földet veszély fenyegeti, akkor még mindig le lehet lépni, és elhúzni innen, ehhez kiváló ugródeszka lehet egy minden földi jóval felszerelt katonai bázis.

A japán Ultraman Dyna című sorozatban már 2017-ben megkezdjük a Mars terraformálását és a kolóniák megalapítását, a beszari hollandok nem is értem miért várnak ezzel további hat évet. A japánok nem igazán járnak sikerrel, hiszen valami űrellenség megtámadja a kolóniákat és meglehetősen kellemetlen, de a japán sorozatokra azért valahol jellemző harsány humorral megspékelt események után a főhősök önfeláldozására van szükség ahhoz, hogy legalább a Föld megmenekülhessen.

Az Earth2 című NBC-sorozatban az emberiség nem azért kacsingat egy távoli bolygó felé, hogy egy rohadt drága Big Brothert forgasson rajta, hanem azért, mert haldoklik a jónép, vagyis “csak” a gyerekek, mert a Föld szinte lakhatatlan, az űrállomásokon meg nem jó élni. A 2192-ben játszódó történet ezzel nyit, majd egy Földhöz hasonló bolygóra érkező expedíciós csapattal folytatódik, akik megpróbálnak egy új civilizációt összekalapálni. A bolygó, amit meglátogatunk 22 fényévnyire van innen, és mivel az írók gondoskodtak arról, hogy az űrhajó kényszerleszállást hajtson végre már a pilot elején, az is nyilvánvaló volt, hogy nem lesz utánpótlás a szereplőgárdához.

Ez, és a meglehetősen hamar ellaposodó történet (a kvázi hajótörés jó messze történik az expedíció célterületétől, oda kell eljutni, a szereplők tehát vándorolnak hosszasan és néha történik velük valami extra) 22 epizód után kaszához vezetett, amin csak a készítők csodálkozhattak. Az első évadban ráadásul a túlélés és a felfedezés izgalmai mellett mindenféle társadalmi és morális kérdéseket is feszegettek a készítők, de sajnos nagyjából olyan finomsággal, mintha feszítővassal igyekeztek volna barackbefőttet bontani. A nézők rá is untak, hogy egy Népszava-kalapáccsal erőltessék a fejükbe a Tanulságot (mmm, a bolygónkat szétverni nem jó dolog, értem?) és inkább néztek mást a tévében.

A britek sem maradtak ki a szórásból, náluk Outcasts címen forgott egy hasonló témájú sorozat, amiben egy, a Földtől 5 évnyi távolságban levő bolygóra költöznek át a szerencsések, mármint azok, akik így ússzák meg a nukleáris háborút, ami közben kitör odahaza. Érdekes, de az elemekkel, az idegen környezettel, de főleg egymással küzdő emberek története az angolokat sem érdekelte, mindössze egy nyolcrészes évad készült el a sorozatból. A pilot még 4,5 millió nézőt érdekelt, de a finálé már csak 1,3 milliót, így a BBC döntését nem nagyon lehet kárhoztatni.

Akad régebbi példa is, a Lost in Space című sorozat a CBS-en ment 1965-68 között, a három évad alatt 83 epizódot produkálva (hja kérem, a tévés évad akkor még hosszabb volt). A történetben egy család indul az Alfa Centauri körül keringő egyik bolygó felderítésére, mert a Föd túlnépesedett, és már nem nagyon lehet rajta élni. A terv nem úgy alakul, ahogy azt szerették volna, és a Jupiter2 nevű űrhajóval tulajdonképpen eltévednek az űrben. A tévés példákban közös vonást könnyű felfedezni: a kolonizálásról szóló történetek nem túl szívderítők, a sikerre a kolóniákat alapító jóembereknek tulajdonképpen semmi esélyük nincs. Kivétel a szabály alól a Ray Bradbury műveiből készült Marsbéli krónikák című minisorozat, ami a novellákhoz hasonlóan a kolonizációtól a letelepedésig követi az emberiség űrbéli kalandját, de olyan tré megvalósítással, hogy maga Bradbury is unalmasnak találta.

Természetesen a filmek is foglalkoznak a témával. Ha már Mars, akkor menten ott van a Tim Robbins és Gary Sinise főszereplésével készült Mars mentőakció, amiben egy, a vörös bolygón rekedt expedíciót igyekszik megmenteni egy másik, (és persze ők is szívnak egy sort) és az ugyanabban az évben készült Vörös bolygó, amiben a haldokló Föld helyett a Mars lehet a megoldás kínjainkra, de Val Kilmer és társai kétórás kínlódás után is csak egy halvány reménnyel térnek vissza a Földre. Más bolygókat hódítunk meg az Avatárban, a Pandorum főszereplői egy modern Noé bárkáján haladnak a végcél felé, hogy csak a közelmúltban bemutatott példákat emlegessünk.      

Reméljük a végén kiderül, hogy az egész Mars One-terv csak egy új, mondjuk a Mojave sivatagban játszódó reality-hez készült, nagyszerű reklámkampány és semmi több.