A Nemzeti Sport 100 nappal a londoni olimpia előtt végre helyre tette a 84-es bojkottot. Időszerű és frappáns az elégtétel. A meghamisított enbéegyes nézőszámok, a magyar futball többszörösen megbukott, lejáratódott szereplőinek szervilis körbenyalása mindig is a Nemzeti Sport sajátja volt, Schmitt botránya pedig nem is létezett, bár aprócska köze a hazai sportélethez mégiscsak volt és van. Ezt már megszokhattuk, de száz nappal a londoni olimpia előtt sikerült még egy nagyobbat dobni.

Egy olyan ötoldalas mellékletet lapozgattam szerdán, amelyben még csak véletlenül sem szólalt meg egyetlen magyar sportoló sem, ehelyett egy dupla oldalt megért az, hogy 1984-ben Magyarország is bojkottálta az olimpiát. Megszólalt annak a Jacsó Istvánnak Hawaiin élő fia, aki egyedüliként arra szavazott, Magyarország vegyen részt a Los Angeles-i olimpián.

Értem én, hogy a főszerkesztő, Buzgó József élete legnagyobb pofonját kapta akkor, amikor öttusázóként nem utazhatott Amerikába a kommunista országok bojkottja miatt, és most végre erről méltóképpen meg is emlékezik. Végre leírhatta – persze csak kipontozva -, hogy a kurva életbe, elvették tőle azt az esélyt, ami soha vissza nem térő volt, mert négy év múlva már nem lehetett az öttusacsapat tagja. A bojkott nagy disznóság volt, de ez a két oldal ékes bizonyítéka, Buzgónak azóta sem sikerült feldolgoznia a történteket.

Nyilván azért ezen könnyít valamelyest, hogy azok a sportolók, akik az olimpiapótló szocialista tömbversenyt megnyerték, kárpótlásul ők is ugyanolyan olimpiai életjáradékot kapnak, mint azok, akik a valódi olimpián nyertek. Buzgó is érintett. A saját lapjában mindenki azt csinál, amit akar, még jól egymást vállon is veregethették a kétoldalas visszaemlékezés szerkesztői, milyen fasza kis cikkeket írtak – fájó hiányt pótoltak -, és eközben még Buzgó lelki sebeinek gyógyításában is segítettek.