A The River pilotjának a végén a klasszikus vicc jutott eszembe Józsibácsiról és az első sétarepüléséről, mert azt sejtettem, hogy az ABC midseason sorozatában lesznek beszaratós jelenetek, de azt nem, hogy vagy háromszor úgy is a frász jött rám, hogy nagyjából tudtam, mi fog történni a következő jelenetben. Szórakoztató, kicsit ijesztő, kicsit klisés sorozatnak tűnik a The River, amit nálunk tavasszal mutat be az AXN, szóval aki nem akar magának lelőni pár poént, az ne klikkoljon, mert spoileresek leszünk.

Horrort, vagy ijesztgetős thrillert network tévén ellőni nem könnyű feladat, a CBS legutóbb bukott is a Harper's Islanddel egy szépet (azóta sem próbálkoznak), hirtelen nem is jut eszembe olyan sorozat a közelmúltból, ami ebben a műfajban indult volna országos adón az amerikaiaknál. Az American Horror Story az FX-en megy, az meg kábel, merészebbnek lehet lenni, lehet véres belezést és összeégett élőhalottakat mutatni, az AMC meg ugye a The Walking Dead-ben tocsog néha a zombivérben, de slussz, ennyi jutott a horrorrajongó tévénézőnek. Eddig.

A The River ugyan nem slasher horror, és nem emberevő amazóniai bennszülöttekkel ijesztget, de ettől még ráhozza a frászt a nézőre nem is egyszer - a duplarészes pilot annyira tömény volt, mintha három mozifilmet nézett volna végig az ember, semmi szarakodás a felvezetéssel, nincs karakterépítés, amit a főszereplőkről megtudunk, az egy szalvétán elfér, de sebaj, majd menet közben (?) jönnek az újabb rétegek.

A történet arról szól, hogy van egy Emmet Cole nevű csávó, aki 22 éven át nyomott egy természetfilm-sorozatot a családjával együtt, hurcolta őket Patagóniától az Amazonasig mint a véres kardot, a fia a kamerák előtt nőtt fel és lett belőle egy megkeseredett, az apját rühellő nyikhaj, a muter meg addig mászkált szügyig a hideg mocsárban, míg egyszer csak le nem tépte magáról az összes piócát, és meg nem csalta a férjét egy jóképű tévéssel (sejtésem szerint). A fater bánatában elment egy utolsó évadot forgatni a sorozatból, de eltűnt a dzsungel mélyén, és hat hónapos keresés utén sem lett meg, az Amazonas veszélyes hely, minek megy oda, aki nem bírja az ilyet.

Ennyit az előzményről, a cselekmény ott indul, hogy a férj egyik jeladója egy évvel a feltételezett eltűnés/halál után jelt ad, és a felesége ráveszi a tévéadót, ahol a sorozat addig ment, hogy menjenek el megkeresni a jó doktort, és mindezt vegyék filmre is. S lőn. Amit tehát mi látunk, az egy kvázi videónapló, amit a stáb felvételeiből raknak össze, illetve ennek szánják, de ez nem teljesen jön össze, mert sokszor a kamera képében az elméletileg a cselekményt filmező (és nekünk bemutató) kamerák is látszanak az operatőrökkel, szóval valahol ez a rész billeg, de érthetően, hiszen ez egy sorozat, nem dokumentumfilm.

A képi világ váltakozik a kézikamerás, Blair Witch projektes rángatózás, a tudósember bekamerázott hajóján felvett szemcsés képek és a gyönyörűen megkomponált dzsungeles felvételek között, az arányokkal viszont nincs baj, bár arra hamar rájön az ember, hogy ha valami beszaratós történik, ahhoz a kézikamerákat vagy a hajón fixen elhelyezetteket használja a rendező, a többi képnél hátra lehet dőlni nyugodtan.

Az expedíció rátalál ugyanis a hajóra, hát hogyne találna, azon meg egy ideges szellemre, akit/amit kiszabadítanak, és ekkor elszabadul a pokol. A The River a harmincadik percben vált kettővel magasabb sebességi fokozatba, és kezd el egy órán át annyi parát adagolni a nézőnek, mint a Paranormális tevékenység-trilógia és a már említett Blair Witch Project összesen. Nem nagyon van üresjárat, hol szellem költözik ez egyik szereplőbe, hol egy másikról derül ki, hogy nem igazán azzal a motiovációval bír, mint amit sejtettünk róla, de ezt még fel sem dolgozzuk rendesen, mert a főszereplőnőt egy látszólag harminc centis pocsolya nyeli el, és közben a vaksötét dzsungelben a szél egy olyan fát ráz, aminek ágaira ügyes kezek kivájt vagy véres szemű babákat applikáltak.

Ami horrorklisé van, az itt megtalálható, de valahogy nem zavaró, hogy a motívumokat már ismerjük, mert a készítők pont úgy rakják őket sorba, hogy üssenek. És ütnek, a dzsungelben hallható beszartós hangoktól a föld mélyéről előnyúló kézen át a kamerába repülő szellemig, a csajommal háromszor simán úgy megijedtünk, hogy kis híján leállítottuk az egészet, pedig a Való világ Szandikás momentumait is szemrebbenés nélkül kibírjuk (na jó, akkor, amikor a paplanszájú elkezdte nyalogatni VV Attila arcát, akkor eltört bennünk valami). A színészek egyelőre nem túl meggyőzőek, de mivel a karakterépítés még csak most indul, csak annyival dolgozhatnak, amit a készítőktől kaptak (a muter eltökélt, a fiú meg nem értett, a tévés arrogáns, a katona gyanús, az operatőr meg idétlen, és így tovább), bár az is lehet, hogy ez is a koncepció része.

Nekem nagyon bejött a pilot, és alig várom a folytatást, amihez azért a józan észt ki kell hajítani az ablakon a fenntartásokkal egyetemben, de hát ez egy horrorthriller sorozat vagy miafasz, nem lehet úgy odaülni elé, mint egy dokumentumfilmhez. Igen, meg lehetne kérdezni, miért nem húznak a szereplők a picsába az első baljós jelen láttán, és miért veszik természetesnek, hogy egy szellem vegzálja őket, sőt, azt is, miért nem siratják csak egy kicsit azt a csávót, akit elvitt az ellen az éjszakában. Logikai bukfencek és következetlenül ténykedő szereplők vannak a The Riverben, de ha ezen túllép az ember, kiválóan szórakozik rajta. 

A készítők (a Paranormális-franchise mellől érkező Oren Peli és Michael R. Perry) azt nyilatkozták, hogy tanultak a Lostból, és nem húzogatják a mézesmadzagot az orrunk előtt sokáig, ráadásul az egyik író a The Killing mellől érkezett, és azt tanácsolta az íróknak, hogy el ne kúrják a nyolcrészes évadot a The Killing első etapjához hasonló, iszonyú idegesítő cliffhangerrel. Én bízom bennük.