Képtelen vagyok megérteni, hogy Fábry Sándor miért nem azt csinálja, amihez mindenkinél jobban ért.
A kilencvenes évek elején a Jácint majd a Piaf nevű bárban ismertem meg Fábry Sándort. Mind a kettő Mózes Marika, Paudits Béla exfeleségének a helye volt, és főleg színészekből meg filmesekből állt a törzsközönség.

"Ki az a Fábry?" - kérdeztem az egyik este, amikor valaki rötyögve bemondta, hogy úgy tudja, lenéz a Sándor. "A legviccesebben dumáló fickó a világon" - mondta egy másik kvalitásos alkoholista, aztán el is felejtettem az egészet, míg éjféltájban meg nem érkezett a mókamester. Onnan tudtam, hogy ő lehet az, mert már méterekről ordítva mutogatott, aztán leült, tovább mutogatott meg ordibált, és a következő két órában rajta kívül senki sem bírt megszólalni az asztalnál, csak gurgulázva, heherészve, vagy alkalmanként vinnyogva röhögni. Pedig beszélésből élő, gigantikus egóval rendelkező, primadonnalelkű figurák ültek az asztalnál, de a legprofibb is csak torokköszörülésig jutott, hogy Fábry csírájában fojtsa bele a szót, és folytassa a fergeteges monológot. A következő két évben egy-két havonta megismétlődött az eset, a műsor mindig más volt, a hatás ugyanaz. A többiek azt mesélték, hogy Fábry folyamatosan járja az éjszakai helyeket, és egy rakás bárban van rajongói asztala. Ja és, amennyire emlékeszem, egy pohárral sem kellett innia a gejzír beindításához.
Később klassz volt látni, hogy a mester kamerák előtt sem hal meg, sőt az általam személyesen ismert, úgynevezett nagy dumások közül egyedüliként volt képes átmenteni az élő fergetegpartik hangulatát a stúdióadásaiba. Nem százszázalékosan persze, és tudjuk, hogy régen minden jobb volt, az élő kocsmafábrynál meg sosem lesz szórakoztatóbb, de még így is bőven hatásos maradt a produkció.
Mindezek miatt különösen felajzva vártam Fábry új, köztévés műsorának premierjét, főleg, hogy ennek ő maga a producere is, így elábrándozhattam arról, hogy a mester most majd végre tényleg azt csinálhatja, amit akar.
A műsor összességében elment, voltak fergeteges pillanatai, igazán kínos részei viszont nem, az összhatás mégis leginkább bátortalannak nevezhető. A fő probléma az, hogy Fábry nem akart vagy mert szakítani a korábbi, sikeres show sablonjaival. Itt vannak például a vendégek. Fábry Sándor híres arról, hogy amilyen vicces, ha egymagában beszél, annyira nem tud és nem szeret a szó klasszikus - vagy bármilyen - értelmében vett interjút csinálni. A mulya interjúalanyokhoz mindig türelmetlen volt, vagy egyáltalán nem érdekelte, amit mondanak, vagy jóval előbb kitalálta, mit akarnak makogni és mindkét esetben beléjük fojtotta a szót. A tipikus Fábry-dialógusban a másik félnek szerencsétlenül elnyekegett félmondatok jutottak.
Mindenki csinálja azt, amiben jó, főleg, ha nem kényszerítik másra. Fábry ehhez képest négy beszélgetős blokkot is berakott a nyitóadásba, miközben, ha igazán következetes, egyet sem szabadott volna. Nem Istentől, vagy a közszolgálati kódextől elrugaszkodott ötlet az élő vendégek nélküli tévéshow sem, de az egyenesen érthetetlen, hogy valaki, aki ilyen viccesen tud beszélni, ha nem pofáznak bele, minek áldozza az adásideje nagyobbik felét vendégekre.
Az első beszélgetés mondjuk a műsor csúcsa volt, a visegrádi Sült úr azonban nem igazi interjúalany volt, hanem egyfajta, önmagában is szuper vicces untermann egy dizájncenter-hangulatú szózuhataghoz. Micsoda ziccer egy kedélyes fószer, aki feltalálja a pléhsast, hogy aztán menyéteket kínozzon hangstúdióban, hogy a felvett hangjukkal riasszon el más menyéteket!
A későbbi vendégekre viszont nem volt semmi szükség, se a hochkulturálisakra (Zelnik István milliárdos műgyűjtő és egy hegedűs házaspár), se a népszerűekre (Mocsai Lajos és a férfi kézicsapat három sztárja). Meglepő, szinte paradigmatikus váltás, hogy a legendás szó belefojtó a köztévén átcsapott a túlsó végletbe, és végtelen hosszan hagyja beszélni-nyökögni az alanyait, miután feltett nekik valami nem túl ügyes álkérdést. Mivel az interjúzás láthatóan nem érdekli annyira, szerkesztésileg is bukdácsolt a dolog. A hegedűsöket például azért hívta meg, mert a nőnek úgy lett Stradivarija, hogy valaki bevitt egy hegedűt egy hangszerkészítőhöz, hogy ér-e valamit, az illető meg riasztotta a művész barátait, hogy kincset talált, hogy aztán Szőcs Géza államtitkár közvetítésével Zelnik is bekerüljön a képbe. Akár érdekes sztori is lehetett volna, de itt elejtették a fonalat, így soha nem derült ki, hogy végül Zelnik egyszerűen megvette-e a hegedűt, vagy mi a túró történt.

A színpadkép és a közvetítés technikai minősége a korábbi Fábry showhoz képest sufniszintű, de ez igazából nem annyira zavaró, mert az egész adás hangulata emberközelibb, amihez illik a ronda díszlet és a Dnyeszter-menti Köztársaságba illő világítástechnika. Talán ebbe a koncepcióba illett - vagy a túl kevés kamera okozta - hogy egy csomó fintorgás, mikrofonigazítás, közönségre kinézés maradt benn a műsorban.
Én személy szerint sosem értettem, minek az ilyen showműsorokba az élő zene, ami ilyen kontextusban unalmas dolog, és csak arra jó, hogy az ember türelmetlenül doboljon, hogy mikor jön már a vicces ember. Lehet, hogy a hugyozás a megoldás, de akkor legközelebb többet kell innom a képernyő előtt.
A Mester amúgy önmagához képet elég kókadtnak tűnt az első adásban, dehát ez nyilván lesz majd másképp is.
A Fábry az első adás alapján persze összehasonlíthatatlanul jobb a vele váltásban futtatott, ellenszenvesen kiherélt, műízű DTK Show-nál, de egyszerűen elpazarolt lehetőségnek tűnik, hogy az adásidő kétharmada többé-kevésbé töltelékanyag, miközben kaphatnánk ugyanennyi Fábry-szólót is, ami mindenkinek sokkal jobb lenne. Az egész egy kicsit olyan, mintha Kövér László tütüben balettozna, ahelyett, hogy kommunistázik.
Az utolsó 100 komment: