Milyen érzés lehet egy apának az, hogy nem tudja megölelni a fiát, aki ráadásul egy szót sem hajlandó szólni hozzá, és a kommunikációja kimerül abban, hogy számokat firkálgat egy papírra? Szar, olyan. Kiefer Sutherlandnek eddig volt a tévében nyolc iszonyú tré napja, most a Touch című sorozatban ezt még megcsavarták egy autista(?) gyerekkel és egy családvédelmis nővel is. A pilot nagyon jól működik, ha Tim Kring el nem kúrja, ez a sorozat nagyot durranhat a Fox-on. Spoileresek leszünk, vigyázat.

Az alapfelállás az, hogy Kiefer annak idején boldog volt, de aztán a felesége elment melózni a World Trade Center-be, és másnapra Kiefernek valahogy már nem volt kedve vigyorogni. Egyedül maradt a gyerekkel, akinek belső monológja vezeti fel a pilotot, autista(?) a lelkem, nem beszél és nem lehet megölelni sem, sőt, egy ujjal ha hozzáérsz, akkor kiborul, nesze neked gyereknevelés, reggeli öltöztetés és hasonló nyalánkságok. Kiefer mindenféle melót elvállal, most éppen a reptéren melózik a poggyászkezelőknél, de nem azért, mert nincs pénze (a neje lóvés családból származott), hanem mert karakán faszi, és halott felesége örökségét a gyerekre íratta. 

Szóval nem könnyű az élete, ezt jelzi is az arcával, megfáradt, kissé már fásult arckifejezéssel járkál 42 percen át, sehol az az intenzitás, az őrület határán mozgó folyamatos koncentráció, ami Jack Bauert jellemezte a 24-ben, ez a Kiefer nem az a Kiefer, és ez így van jól, mert ehhez a szerephez esendőnek, emberinek kell lennie. Ha valaki azt hitte volna, hogy Donald Sutherland fia csak egy szerepet tud tökéletesen eljátszani, az most nagyon koppan: a faszi kiválóan adja a fatert, egy kiszólást eltekintve (volt egy damn it) eszembe sem jutott a CTU-ügynök egy percig sem.

A történet ngyjából annyi, hogy a gyerek nem hülye, csak olyan szinten működik az agya, amilyenen nem sok embernek tud, és ezért nem képes kommunikálni velünk - nem vagyunk egy szinten. Nagyjából olyan lehet neki, mint az alom elé szaró macskával komolyan elbeszélgető embernek, nem fogja felfogni, mit mondunk neki, mint ahogy mi sem látjuk át azokat a dolgokat, amiket a gyerek. Mert ő mindent lát, minden összefüggést, kapcsolatot, szálat, ami összefűz egy ír telefonos kisasszonyt, egy angol üzletembert, egy tokiói kurvát és egy bagdadi kisfiút. A nagyobb poénokat nem lőném le, mert érdemes ezeket a szálakat a szereplőkkel közösen felfedezni, az első rész forgatókönyvét jegyző Tim Kring nagyszerű munkát végzett a sztori strukturálásával, a karaktereket az első harmadban építi fel szépen, a középsőben a sztorit görgeti előre látszólag random jelenetekkel, majd a végén köt egy nagyon helyes kis csomót az egész tetejére.

Végig az az érzésem volt, hogy ha lassítanánk a történeten egy kicsit, pont kijönne belőle egy jó mozifilm, és nem tudom, hogy ha a formátum marad, akkor ez hetente hogy fog működni (a gyerek számokat ír, Kiefer rájön, mi micsoda, és hetente másokkal történik valami jó), de az messze üvölt a Touch-ról, hogy a családi szál nagyon erős lesz benne, aminek én kifejezetten örülök is, mert hagyja Kiefert és a kissrácot alakító David Mazouzt játszani. A pilot nézettsége nagyon jó volt, az évad második legjobb drámai premierjének számít, kíváncsi vagyok, a lendület kitart-e a többi részen át is, vagy a nézők egy idő után ráunnak a rendes Kieferre. Folytatás március 19-én.