Mi történt volna még tizenöt éve is, ha a közszolgálati tévé egyik munkatársa kiáll egy csendes mező közepére, és bejelenti, hogy az Operaház elé meghirdetett tüntetés érdeklődés hiányában elmaradt? Semmi, legfeljebb a vidéki kisgazda nézők, akik nem ismerik Budapest belvárosát, röhögve a mező végén legelő tehénre mutatnak, és megjegyzik, hogy pár marha azért eljött. Meg persze megírja a Népszava, hogy egymillióan voltak ám az Andrássy úton, a kommunista kisnyugdíjasok pedig felhívják Bolgár urat, hogy tessék elképzelni a vejem munkatársának a barátnője kint volt, és állítólag a Hősök teréig álltak az emberek. Sőt azon is túl, egészen az M0-ás körgyűrűig.

Csak hogy a közszolgálati televíziónak már nincs olyan könnyű dolga, meg egyébként is úgy általában nehezebb már csúsztatni. Mert van ez az internet, tudják az információs szupersztráda, amin egyre gyorsuló világunk rohan, vagy mi, és már nem csak zárt klubok beszélgetnek saját magukkal. Például bárki szembesülhet azzal, hogy mégis mit gondol az országról egy virtigli náci, vagy egy pufajkáját büszkén viselő kommunista, és a legrosszabb az egészben, ha véletlenül egyszer még igaza is van. Lehet anyázni, lehet tagadni, lehet vörös fejjel üvölteni, de bezárkózni, a lövészárkok mögé bújni már nagyon nehéz. És ha valaki megpróbál csúsztatni, hazudni, mellébeszélni, vagy elkenni, akkor egész egyszerűen kiröhögik. Például fotósorozatban.

Szegény Vígh András biztos nem gondolta volna, hogy majd pont neki lesz baja, ha a tüntetéstől egy picit arrébb áll meg a kezében a mikrofonnal. Pedig az a helyzet, hogy mindegy, hogy a szerkesztő adott utasítást, vagy csak az operatőr súgta oda, hogy András, ne menjünk már annyira közel, a végén még retusálhatjuk ki az egészet, akkor is Vígh András vitte el a balhét. Mindenki rajta röhög. Ez jár a közszolgálati médiánál a cafetéria mellé. Ezt a tanulságot lassan levonhatná minden dolgozó ott a műsortámogatási alapnál, a hírcentrumnál, és a közmédia kusza céghálójának bármely zugában.