Alan Ball a True Blood - Inni és élni hagyni című HBO-sorozat készítője nem ma kezdte a szakmát. Íróként 1994-ben tűnt fel a tévében a Grace Under Fore című sorozattal, majd jött a Cybill című sitcom, és 1999-ben már készítőként jelentkezett az Oh, Grow Up című sitcommal. Az igazi áttörést az Amerikai szépség hozta meg neki ugyanebben az évben, Oscar-díjat is kapott a forgatókönyvért. A Sírhant művekkel az HBO-n szórakoztatta a nézőket hat évadon át, most a True Blood című vámpíros sorozatot készíti, immáron negyedik éve. Los Angelesben beszélgettünk vele.  

Van olyan sorozat a tévében jelenleg, amin szívesen dolgozna?

Ha így kérdezi, nem, mert nagyon szeretem azt csinálni, amivel jelenleg foglalkozom, azaz a True Blood-ot, de ha úgy nézzük, melyik sorozat az, amit vallásos áhítattal követek, és azt mondogatom magamnak, bárcsak az én fejemből pattant volna ki az ötlete, nos, az a Breaking Bad (Totál szívás címmel látható az RTL Klub műsorán). Nagyon tetszett idén még a Trónok harca is, nagyszerű produkció volt, látványos, izgalmas, jó sztorival, de ha egyet kell választani, az a Breaking Bad.

Olvasta a többi Trónok harca-könyvet?

Még nem, de itt figyel mind az iPademen. Majd ha lesz időm. Jók?

Azok, de a harmadik könyv olvasása közben a falhoz fogja vágni az iPadet.

Ó, azon már túl vagyok. Amikor lefejezték Ned Starkot, köpni-nyelni nem tudtam. Ő volt a hős, könyörgöm, most miért kell megölni? Még életemben nem láttam ilyet, és valahol nagyon élveztem, és irigyeltem is a készítőket, hogy ezt megléphették.

A True Bloodban is megtenné ezt? Kinyírna egy olyan karaktert, akit a nézők és ön is egyformán imád, csak azért, mert a történet szempontjából ez a helyes lépés?

Igen, meg. Nehéz erre őszintén válaszolnom, mert még javában tart az évad, de majd meglátja.

Nehéz frissen tartani a True Blood-ot?

Nagyon kemény munka. Azért küldtem el Sookie-t a tündérekhez és hoztam vissza 12,5 hónap múlva, hogy egy kicsit felrázzam a dolgokat. Egy-egy évadunk története másfél hetet ölel fel, az egyes epizódok úgy épülnek fel, hogy egy nappal, egy éjszaka, és a következő nap délelőttjének eseményeit mutatjuk meg. Kemény meló.

Előző sorozata, a Sírhant művek saját ötlet volt, nem volt sorvezetője, mint a True Blood esetében Charlaine Harris könyvei. Nem korlátozza ez a művészi szabadságban?

De, egy kicsit igen, viszont van előnye is, mert a feladat nagy részét, az írást, a történet kiagyalását már megcsinálta helyettem más. Harris megalkotott egy világot, megírta a karaktereket és a könyvek nagyon jól működnek - okkal. Ugyanakkor a könyvek leginkább Sookie-ról szólnak, az ő szemszögéből látjuk a történetet, míg a sorozat több karaktert is a középpontba állít, és itt azért megvan az a szabadság, ami nélkül mellesleg neki sem kezdtem volna a sorozatnak.

Ez, mármint az, hogy ilyen sok különböző karakter történetét, motivációját kell követni, nem okoz nagy fejfájást önnek? Hogy tartja fejben, mint mondott Sam az első évad negyedik epizódjában, és az miért lényeges teszem azt az ötödik évadban?

Nem egyedül írom a történetet, öt másik író dolgozik a sztorikon, így nem csak nekem kell emlékeznem arra, ki, mit, mikor és miért tett vagy mondott. Emellett van egy nagyon lelkes, lelkiismeretes asszisztensem, akinek az a feladata, hogy az írói megbeszéléseken elhangzottakat leírja és rendszerezze - így pontosan tudjuk, kinek milyen ötlete támad, és mikor. Ezt az adatbázist - amit a DVD- és Blu-ray-kiadások kommentárjaival és az extrék anyagaival is kiegészítünk - nevezzük sorozatbibliának, és ha nem jut eszünkbe, hogy mondjuk Pam tett-e már vámpírrá valakit korábban, akkor rákeresünk, és megtaláljuk a választ. Enélkül egy hétig nem húznánk.

A Sírhant művek és a True Blood talán egyetlen közös nevezője a halál. Miért érdekli ez ennyire?

Felszabadítónak találom, hogy beszélhetek róla, hiszen egy létező dolog - mindenki meghal, blablabla. Az USA-ban az emberek eleve szeretnek úgy tenni, mintha a halál nem is létezne, Los Angelesben meg pláne így viselkednek. A True Bloodban teljesen más irányból közelítjük meg a halál témáját, mint a Sírhant művekben, ahol tulajdonképpen azt mutattuk meg, milyen a halállal dolgozni. A True Bloodban hullanak az emberek, mint a legyek, sokkal ponyvásabb az egész, nem annyira komoly és méltóságteljes. Karaktereink legtöbbje meg sem tud halni, és azt tudja mindenki, hogy Sookie sem fog meghalni, majd hülye leszek a főhőst kinyírni. A True Blood sokkal könnyedebb.

Emékszik még arra, amikor először jelent meg az életében a halál - bármilyen formában is volt az?

Igen, nagyon is. Tíz éves lehettem, és a kutyámat elütötte egy autó. De nem ez volt a meghatározó momentum, hanem az, amikor 13 évesen autóbalesetet szenvedtem, és a nővérem a szemem láttára halt meg a roncsban. Onnantól új fejezet kezdődött az életemben, éa a halál már nem tartozott azok közé a dolgok közé, amiket csak úgy figyelmen kívül tudtam hagyni. Amint az ember rádöbben, és zsigeri szinten elfogadja, hogy a halál részese az életének, akkor furcsamód megkönnyebbül, és elfogadja azt, amit a természet diktál, és amin nem tud változtatni.

Nem is fél már a haláltól?

Dehogynem. Mi van akkor, ha nincs utána semmi? Mi lesz velem? A tudatommal? A lelkemmel? Ez is egy olyan lehetőség, amit figyelembe kell venni, mármint azt, hogy nincs túlvilág. De nem rettegek a haláltól, 54 évesen már rohadt késő lenne. Élem az életem, és próbálok minden napot emlékezetessé tenni.

A halál mellett talán a szépség az, ami visszatérő témája műveinek.

Igen, ebben igaza van, de engem ebben, mármint a szépségben is leginkább az fog meg, hogy mennyire múlandó. A virág elhervad, a ma szupermodelljei holnapra ráncosak lesznek és így tovább, egy szép zenedarabnak is vége lesz egyszer.

A True Bloodban nem nagyon láthatunk öltönyös, nyakkendős szereplőket, mindenki lazán öltözködik, és a férfiak gyakrabban vannak félmeztelenül, mint ruhában. Miért?

A sorozat alapvetően a természetről szól, a mi kapcsolatunkról a természettel. Állatok vagyunk, természeti lények, az ősóceánok leszármazottai, és legbelül mindenkiben van egy olyan, egészen ősi, ösztönös én, ami visszavágyik abba a primitív közegbe, ahonnan a törzsfejlődés útján elindultunk. Vadászni akarunk, zabálni, pucéron rohangálni az erdőben és dugni naphosszat. Ami pedig a félpucér faszikat illeti a sorozatban, az azért van, mert rohadt jól néznek ki, és a nézők imádják őket.

Mi a negyedik évad fő motívuma? Mi a visszatérő téma?

Ha mindenképpen meg kellene határoznom, talán az, hogy a karakterek megújulnak, és saját maguk új verziójaként jelennek meg. De csak ha muszáj, mert ez elég szarul hangzik. Eric már nem a régi, Sookie teljes világa átalakul, és az évad során lesznek olyan karakterek, akiket megszáll egy másik. Ami engem az egészben a legjobban érdekel, az a szórakoztatás. Ha sikerül olyan történeteket elmesélni, amiket a nézők élveznek, akkor én már boldog vagyok.

Nem unja a sorozatot? Meddig akarja csinálni? (Az interjú idején Ball és az HBO még nem állapodott meg a folytatásról, mostanra már kiderült, hogy a készítő egy újabb évadra még biztosan marad a sorozat mellett.)

Még nem, sőt, gőzerővel az ötödik évad előkészítésén dolgozunk, amit mindenképpen szeretnék leforgatni, bár ez legkevésbé múlik rajtam. Szerintem tudni fogom, mikor kell abbahagynom, és akkor majd szólok az HBO-na, hogy kösz, de nekem ennyi volt. Azt nem tudom, hogy ők folytatnák-e a sorozatot nélkülem, de szerintem hülyék lennének nem folytatni, mert a nézők szeretik, és az egyik legnézettebb programjuk. A Sírhant művek esetén nem így történt, amikor jeleztem nekik, hogy befejezném a melót, azt mondták, akkor tessék lezárni a történetet is, mert nélkülem nem kell nekik. Ez most más helyzet.

Hány évad van még ebben a sztoriban? Nem gondolja, hogy az Alkonyat-filmek, a CW Vámpírnaplója és a különböző kisebb vámpíros projektek miatt a nézők kezdenek ráunni a dologra?

Nem a fenét. Pont erről beszéltem az előbb, nekem az a feladatom, legalábbis az egyik, hogy rájöjjek, mikor jött el ez a pillanat, és lépjek. Előre kell látnom, hogy hány évad van a True Bloodban, kettő, esetleg három vagy akár négy is. Ezt most nem tudom megmondani, egyszerűen azért, mert íróként sem én, sem a többiek nem értünk még el arra a pontra, ahol kemény fejtörést okozna a folytatás kitalálása. Kismillió természetfeletti lény van, amivel még nem foglalkoztunk - a mostani évadban jönnek a boszorkányok, a következőben meg majd mások, de erről most még nem akarok elárulni semmit.

Azt azért elárulhatná, milyen lények foglalkoztatják az írókat mostanában.

Az egyik az ifrit, egy közel-keleti tűzdémon, amit úgy tudnánk behozni a történetbe, hogy van olyan karakterünk, aki háborúzott arrafelé. A mostani évad végére letudjuk a vámpír-farkasember-szellem-tündér kört, kell a frissítés. Persze ott vannak a sima emberek is, róluk is mesélhetnénk bőven.

Hogyan dolgozta fel az Anna-Stephen románcot, amiből mostanra ugye házasság lett?

Bár nem sok közöm van hozzá, az elején a frászt hozták rám. A forgatás meló, nekem nem kell a felesleges dráma mellette. Kérdezzen meg bárkit a szakmából, mindenki et fogja mondani. Hálistennek ők ketten nagyon jól elvannak egymással, és nincs hiszti, ajtócsapkodás meg elrohangálás, és egy ideig még vicces is volt a dolog, mert azt hitték, nem tudok róluk, pedig az első perctől fogva láttam rajtuk, mi történik.

Mi hajtja a munkában?

Az, hogy élvezem. Nagyon élvezem, amit csinálok, óriási móka, jól érzem magam a forgatáson, és amíg ez így van, nem hagyom abba. Imádok történeteket mesélni. Már egészen kiskoromban is ezzel szórakoztattam a szüleimet, kiálltam a családi ebéd után a szoba közepére és meséltem, Amíg ez megmarad bennem, addig dolgozom és mesélek, utána meg majd ülök otthon, és azt nézem, amit mások mesélnek nekem.

A sorozat legfrissebb epizódjait HBO GO-n az amerikai premier másnapján már megnézhetjük itthon is, az On Demand szolgáltatásra pedig mostantól hétfőnként kerülnek fel. A negyedik évad a hagyományos HBO-ra októberben érkezik.