Az egykori SAS-kommandós Bear Grylls az a férfi, aki hivatásszerűen kerül veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekbe a világ legelhagyatottabb részein, csak azért, hogy mi megtanuljuk, hogyan élhetünk túl egy hajótörést, vagy azt, ha a beduinok egyedül hagynak minket a sivatag közepén. Azzal persze lehet vitatkozni, hogy ennek mi értelme van, és mennyi esélye van annak, hogy egyszer valóban egy barnamedve támad ránk a Fogarasi-havasokban, de tévéműsornak mindenképpen szórakoztató. 

A hat éve látható műsor hitelességét egy 2007-es botrány kissé aláásta - ekkor derült ki ugyanis, hogy amit a tévében látunk, az csak egy műsor, Bear a forgatás után nem marad ott a mocsárban, hanem a stábtagokkal tölti az éjszakát (egy hotelben, vagy a közeli sátortáborban), és akadnak olyan szegmensek is, melyekben külső segítséget kap. Ezt a Discovery soha nem tagadta, csak nem jelezték a nézőknek, legalábbis addig, míg ki nem pattant a botrány. Azóta minden epizód elején olvasható egy figyelmeztetés, miszerint a stáb életveszélyes helyzetekben külső segítséget is kap, és a műsor bizonyos szegmensei megrendezettek. A nálunk A túlélés törvényei címen látható reality főszereplőjével Londonban beszélgettünk.    

Nem érzi kíhívásnak, hogy az új évadokban mindig felül kell múlnia az előzőeket? Meddig lehet még rátenni egy újabb lapáttal?

Néha érzem, de mindig is nagyon ambiciózusak voltunk a műsorral, a terveinkkel kapcsolatban, én pedig azt vallom, hogy ha nem feszegetjük korlátainkat, ha nem tudjuk meg, meddig tudunk elmenni, akkor nem nagyon van értelme az egésznek. Szeretném azt hinni, hogy a műsor minden évada egyformán kemény. Ha kiengedünk, lazsálunk egy kicsit, akkor a néző elvesztheti az érdeklődését, az pedig senkinek nem jó. A legnagyobb kihívás a megfelelő helyszínek kiválasztása, amiben - ha hiszi, ha nem - a rajongók óriási szerepet játszanak. Rengeteg levelet kapunk, melyekben különféle helyszíneket javasolnak, és nem egy akadt, amit meg is látogattunk. A producerek borzasztóbbnál borzasztóbb helyekre akarnak küldeni minket, én pedig inkább festői környezetben szeretnék túlélni.

Magyarországon nem terveznek forgatni?

Egyelőre nem, de a környéken már jártunk, Erdélyben. Nagyon kemény volt a forgatás, azok a hegyi medvék nem viccelnek.

Mi tart igazán szörnyű forgatási helyszínnek?

A dzsungelek és a mocsarak nem túl szívderítők, de főleg azért, mert kiszámíthatatlan, mi fog történni a következő percben. Előre soha nem tudjuk, mi vár ránk, és amikor nyakig merülök a mocsárban, az a legveszélyesebb, amit nem látok: a rám leselkedő kígyók vagy krokodilok. Ilyenkor elég feszült és ideges vagyok. Rendkívül megterhelő és veszélyes a szélsőségesen hideg időjárás is, az Everesten nagyon sokat kellett kínlódnom azon, hogy le ne fagyjanak az ujjaim és a lábujjaim.

Mekkora stábbal forgatnak? Mennyi ideig forgatnak egy-egy epizódot?

Nevetségesen kevesen vagyunk, rajtam kívül öt-hat ember van velem a forgatáson. Állandó stábbal dolgozom, olyanokkal, akikben megbízom, és akik megbíznak bennem. Legtöbbjükkel hat évadot húztunk le együtt. A forgatás a helyszín előkészítésével kezdődik, a többiek egy héttel előttem érkeznek meg, felmérik a terepet, felveszik a kapcsolatot a helyi mentőcsapatokkal, és megbeszélik, mik a legveszélyesebb szakaszok, mire kell leginkább odafigyelni. Ezután jövök én, leülünk és egy álló napon át csak a tervezés folyik. Én is beszélek a mentőcsapatokkal, felkészülünk a lehető legextrémebb, legkeményebb szituációkra is.

Nagyon sokat köszönhetek a helyieknek, akik jól ismerik a terepet, mert olyan összefüggéseket is átlátnak, amiket egy kívülről érkező stáb nem, például szólnak, hogy egy hete vonult le az ár a folyóról, és vigyázzak a parton, mert sok lehet a kígyó. Ezt máshonnan soha nem tudnám meg. A forgatás első napja előtt zabálunk egy nagyot, korán lefekszünk aludni, és másnap reggel indul a buli. Azt soha nem tudjuk előre, éppen mi fog történni, így mindent rögzítünk, és ha valami nem jó, akkor nem használjuk fel. Az eligazításoknak hála nagyjából tudom, mi vár rám, és merre megyek, de bármi megtörténhet. Teszem azt, ha a kiszemelt útvonalon éjjel kidől egy fa, akkor lőttek a tervnek, szóval kőbe nem vésünk semmit.

Nem irigylem az operatőreit, nekik a túlélés mellett a felszerelésre is ügyelniük kell.

Elképesztő, amit csinálnak, nekem elhiheti. Nagyon jó barátok vagyunk, régóta ismerjük egymást, még a seregből, voltunk közösen bevetésen, ismerjük egymás minden gondolatát. Ők az igazi sztárjai a műsornak, nem én, mert ugyanazt végigcsinálják, amit én, csak egy nehéz kamerával a kezükben, és legtöbbször úgy jönnek utánam, hogy nem látják, hova lépnek. A műsor forgatása nemcsak fizikálisan, de mentálisan is megterhelő, viszont pont azért, mert ilyen jó viszonyban vagyunk egymással, át tudjuk segíteni a másikat a mélypontokon.

Szokott félni?

Igen, nagyon sokszor. Szerintem az, aki olyan helyzetekben, amikben én vagyok hétről hétre, nem fél, az nem normális. Napi szinten találkozom krokodilokkal és kígyókkal, ki kell ugranom repülőgépekből, vagy leereszkednem sziklaormokról biztosítókötél nélkül, azt hiszem, hogy az ilyen helyzetekben az a természetes, hogy összeszorul az ember gyomra. Hozzá kellett szoknom a félelemhez is, de megtanultam előnyömre fordítani. Még a seregben történt, hogy eltörtem a gerincem egy ejtőernyős ugrás után, és azóta nem volt olyan ugrásom, amikor ez ne jutott volna eszembe. A stáb is tudja, mi játszódik le bennem, amikor odalépek a repülőgép ajtajához, és készülök kilépni. Nagyon sokat számít, hogy ilyenkor megnyugtatnak, hogy minden rendben lesz.

Egyre több túlélőshow látható a tévében, rengeteg ilyen témájú könyv kapható, vajon miért?

Az ilyen műsorok és könyvek elsősorban szórakoztató időtöltésnek jók, mondjuk 95 százalékban azok is, de ott van az az 5 százalék, ami megragadhat az ember fejében, és amikor esetleg szükség van rá, akkor előjön. Találkoztam már nem egy olyan emberrel, aki valami olyan traumát élt át, árvizet, tornádót, repülőgép-szerencsétlenséget és így tovább, aki soha nem gondolta volna, hogy valaha ilyen helyzetbe kerül, de annak köszönhette az életét, amit az ilyen műsorokban láttak. Ez óriási lökést ad nekem is, hogy újabb évadokat forgassak.

Meddig lehet ezt csinálni?

Nem tudom. Visszatérő motívum, hogy minden évadot azzal fejezek be, hogy oké, nagyszerű volt, de egyelőre elég ennyi, egy időre szüneteltessük a műsort. A Discovery viszont másképp gondolja, és mindig rábeszélnek egy újabb szakaszra. Josh, az executive producerünk nagyon jó fej, imádok vele melózni, és pontosan tudja, mivel tud rávenni a maradásra. Egyelőre sikerült is neki. Felesleges kockázatot nem fogok bevállalni soha, ha az orvosom azt mondja, hogy ideje leállni, azonnal abbahagyom.

Volt olyan pillanat, amikor komolyan fontolgatta, hogy ennyi volt, ezt már nem éri meg csinálni?

Nézze, amikor az Everesten másztunk, és útközben négyen haltak meg, az nagyon megrázott. Legutóbb, Ausztráliában volt egy olyan pillanat, ami az egyik legveszélyesebb volt, amit átéltem. Az ország északi részén, a mocsárvidéken forgattunk, építettem egy tutajt, és éppen azzal keltem át egy elég kemény részen. Tudtam, hogy halak lesznek a közelben, leszedtem egy tüskét valami bokorról, fogtam egy pókot, betekertem pálmalevélbe, és a tüskét átszúrtam rajta, készen is volt a csali és a horog. Bedobtam, kapásom volt, húztam volna befelé a halat, amikor megláttam, hogy egy legalább ötméteres krokodil csúszik bele a vízbe, tőlem úgy 15 méterre.

Nem tudom, mit tud a krokodilokról, de az aligátorok elég veszedelmesek, az édesvízi krokodilokkal nincs különösebb baj, viszont a sós vízi rokon, na az, egy külön kategória. Szörnyeteg mind, egy jachtról is simán lekapják az embert, ha nem figyel. Na, ez pont egy ilyen volt, és robogott felém tátott szájjal. Én meg ott ültem a tutajon dermedten, kezemben a damil, a végén a hallal. A krokodil egy pillanatig habozott a két falat között, aztán vitte a kisebbiket, a halat, én megúsztam. Ez mázli volt. Volt még hasonló meredek szitu, kígyókkal meg cápákkal, két hete Utah-ban pedig egy kameraman mozdított meg egy sziklát, ami tíz centivel a fejem mellett zúgott el, és kapta el az alattam álló technikust. Tíz bordája tört el, nem vicc.

Ezek után mi motiválja? Miért megy vissza a mocsárba? Hátha megint rendes krokodillal fut össze?

Mert ezt imádom benne. Azokat a pillanatokat, amik mással, ha nagyon szerencsések, jó, ha egyszer fordulnak elő, nekem viszont hetente jut belőlük egy. Olyan adrenalinlöket, amilyet el sem tud képzelni. Senki nem kényszerít arra, hogy derékig merüljek a mocsárba, vagy a fagyhalál elől meneküljek a hegyoldalon, a Discovery vagy a producerek egyszer sem próbáltak olyan dologra rávenni, amit magamtól nem vállaltam volna be. Szeretem csinálni, amit csinálok, és addig, míg a nézők is élvezik, nem hagyom abba.

Mikor sírt legutoljára?

Idefeleé a gépen. Komolyan, ne röhögjön, a Notebook című film ment, és totál elérzékenyültem. Az utaskísérő is megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Elég érzelmes típus vagyok, amikor a középső fiam egy iskolai darabban játszott, végigbőgtem az előadást.

A felesége hogy viseli a munkáját?

Elég régóta együtt vagyunk, már akkor is mellettem volt, amikor a seregben szolgáltam, szóval megedződött. Nagyszerű nő, mindenben támogat és iszonyú türelmes velem. Amikor otthon vagyok, és együtt nézzük az epizódokat, néha kiakad: "Elment az eszed? Ezt meg miért csináltad?" Nem sokat beszélünk a sorozatról, mert az a munkám, és nem feltétlenül akarom hazavinni. Van három gyerekünk, bőven van mivel elfoglalni magam.

El tud még menni úgy kempingezni a haverokkal vagy a családdal, hogy ne a potenciális veszélyforrásokat lesse?

Én el, de a gyerekeim már nem. Iszonyú vicces volt a múltkor is, felmentünk a hegyekbe, és verném fel a sátrat, amikor a legidősebb fiam rám szól, hogy de apa, ne oda tegyük a sátrat, mert ha jön egy áradás, elviszi - és közben mutat egy patakra, ami vagy hat méterre folyik a táborhelytől. "Te mondtad a tévében" - tette hozzá. Vagy tíz percig röhögtem.

Van életbiztosítása?

A Discovery valahogy kötött rám, de bele sem merek gondolni, milyen feltételekkel, annyi pénzem soha nem lesz, hogy egy olyat kifizessek. A múltkor mentünk volna valami egzotikusabb országba a feleségemmel, és felhívtam egy céget, hogy kötnék biztosítást, és ha már ott tartunk, akkor legyenek benne extrém sportok is, hegymászás, siklóernyőzés, ilyesmi. Nem gond, mondta a fickó a telefonban, 200 font hetente, a nevét kérhetem? Izé, Michael. Vezetéknév? Grylls. Erre csend, szinte hallottam, ahogy forognak a kerekek. Maga nem Bear Grylls? De, az vagyok. Ó, akkor nem kütünk üzletet, és letette. Elég vicces volt.

Nem sokan mondhatják el magukról, hogy Cameron Diaz a zoknijukból ivott bort.

Az a szerencséje, hogy nem az alsógatyámból. Egy talkshow-ban (a BBC Graham Norton Show című műsorában) mutattam be, hogyan lehet megszűrni az egyébként koszos vizet, illetve ebben az esetben a bort, ha muszáj. Erre alkalmas egy zokni, de az alsógatyánk is. Azt mondjuk elmondhattam volna Cameronnak, hogy három hetes a zokni. Ja, de, elmondtam. Benne volt a hülyeségben, nagyon belevaló nő. A következő évadban ő lesz a celebvendégem. 

A mostani évad nyitórészében Jake Gyllenhaal szerepel, korábban Will Ferrell is megmérette magát. Ha nem lett volna velük, túlélik a kalandot?

Mondjuk úgy, hogy nagyjából annyi esélyük lett volna rá, mint nekem egy Oscar-díjra. Will nagyon vicces volt, iszonyú sokat röhögtünk. Jake sokkal komolyabb, és neki azzal sem volt szerencséje, hogy amikor Izlandon forgattunk, annyira rossz idő volt, amilyet a helyiek már évtizedek óta nem láttak. Majd meglátják az epizódból, nagyon kemény volt, amit végigcsinált.

Hogyan kezeli a hirtelen jött hírnevet?

Soha nem vágytam rá. Amikor leszereltem, nem az volt az első gondolatom, hogy egy tévéműsorban szerepeljek, igazság szerint eszembe sem jutott. Az Everest megmászása után írtam egy könyvet, ezt követően kerestek meg az ötlettel, de nemet mondtam rá, mert nem akartam egy báván vigyorgó fej lenni a tévében. Háromszor utasítottam vissza a felkérést, aztán negyedjére közöltem a producerekkel, hogy csak akkor vagyok hajlandó átgondolni a dolgot, ha véres, mocskos műsor lesz belőle. Rábólintottak. Az első perctől kezdve olyan volt, mint a mennyország, azt csináltam, amit szeretek, repülőgépekből ugráltam ki, kígyók között rohangáltam, nem is tekintettem melónak. A kamerákról szinte tudomást sem vettem, és ez a mai napig nem változott.

Hollywoodból nem keresték meg? Lehetne mondjuk Indiana Jones eltitkolt öccse, vagy ilyesmi.

De, volt pár ajánlat, én viszont szeretek egyszerre egy dologra odafigyelni. Imádom a műsorokat, amikkel most foglalkozom, és nem akarom, hogy amit a véres verítékkel felépítettünk, egy film miatt leromboljuk. A Titánok harcában kínáltak egy epizódszerepet, de szerencsére nemet mondtam. Elég rémes lett a film így is. Ha majd eljön az ideje, és kapok egy jó ajánlatot, lehet belemegyek, de ez még odébb van. 

Volt olyan ötlete, amire a Discovery nemet mondott?

Olyan, amit visszadobtak, akadt pár, a legmeredekebb, amit megmutathattunk, azt hiszem az volt, amikor a Csendes-óceánon beöntést adtam magamnak egy tutajon. A sós vizet meginni ugyan nem lehet, de ha a kiszáradás fenyegeti az embert, más módon a szervezetébe juttathatja. A vágók heroikus munkát végeztek abban az epizódban.

A sorozat új évada augusztus 31-én debütál a Discovery Channel műsorán.