Nem mindennapi az, amit az NCIS véghezvitt az amerikai televíziózásban: a JAG spinoffjából az elmúlt nyolc évad során a legnézettebb nem reality-műsor lett a tévében, 11 millióval kezdett és most 19 milliónál tart, mindezt úgy, hogy a sorozat, a karakterek és az epizódok jottányit sem változtak az elmúlt hét év alatt. Spoileresek leszünk.

A jóból is megárt a sok, hát még a procedurális sorozatokból, éppen ezért évente jó, ha két-három epizódot nézek meg az NCSI-ből. Nem mondom, hogy jól ismerem a karaktereket, a hátterüket, de ez nem is szükséges ahhoz, hogy egy évadzárót értsek, bár az NCIS idei évadát egy ötepizódos történet zárta - ahhoz, hogy tényleg körömrágósan izgalmas legyen az utolsó rész, látni kellett volna az előzményeket is. Így is lehetett izgulni (kicsit), bár a szokásos félrevezetéseken hamarabb átlát a néző, mint azt az írók szeretnék, ezt kicsivel rafináltabb forgatókönyvekkel azért lehetett volna orvosolni.

Maga a sztori, a rettentő kemény ügynökről, akit a CIA és a haditengerészet közös erővel tett érzelemmentes gyilkológéppé, kb. annyira újszerű és friss, mint a feleség legjobb farátnőjét dugó férj története a romantikus komédiák nyitójelenetében, amitől azonban egy fokkal élvezetesebb volt, mint egy foghúzás, az a színészeknek köszönhető, Mark Harmon továbbra is nagyon jó, a vendégsztárok dettó, Michael Weatherly félrefésült póthajától viszont rémálmaim lesznek még egy ideig.

Kellemes időtöltés 42 percig az NCIS, a formátum beállt egy egységesen magas szintre, amit viszont már nem sok választ el az unalomtól. Mivel a nézettség az egekbe szökött, a sorozat befejezésétől egyelőre nem kell tartaniuk a rajongóknak, az alkalmi néző meg majd belenéz az évadnyitóba és az évadzáróba, hogy Jethro Gibbs atyai pillantása megnyugtathassa, minden rendben a világban, mi elkapjuk a geciembereket mindig. Értékelés: 3/5.