Guy Davies a japán földrengésről és cunamiról szóló dokumentumfilm producere. Neki (is) köszönhető, hogy a film ilyen rövid idő alatt elkészült, ő szervezte meg a stáb Japánba utaztatását, ő fogta össze a rengeteg helyről áramló információt, és az ő ötletére járták körül azt, hogy a kőzetlemezek törésvonala alapján mennyire várható további földrengés az ún. csendes-óceáni tűzgyűrű (Pacific Ring of Fire) területén. Az interjút a Discoverytől kaptuk, köszönet érte.

Mire a legbüszkébb a dokumentumfilmben?

Guy: Szerintem nagyon sok mindenre büszkék lehetünk, mert rengeteg elem jól működött a filmben, és ezekkel nagyon meg vagyunk elégedve. De egyértelműen a földrengésről készült hang felvételt mondanám, ami korábban sehol nem volt hallható. Nagyon különleges úton került hozzánk. Az egyik filmen dolgozó munkatársnak volt ismerőse az Atomsorompó-egyezmény egyik megfigyelő csoportjában, az ő dolguk volt, hogy felügyeljék a csendes-óceáni térséget, a megállapodást sértő esetleges atomkísérletek és szabálysértések után kutatva.

Tőle tudtuk meg, hogy a földrengés napján felvételt készítettek az óceánban. Sőt, teljesen véletlenül derült ki az is, hogy rögzítették a földrengés robaját, amit végül kizárólagosan bocsátottak a rendelkezésünkre. Szóval egészen elképesztő anyagról beszélek, amelyet korábban senki sem hallott. Egy kicsit gyorsítva játsszuk le a filmben, hogy beleférjünk az időbe, de így is hátborzongató a zaja, nagyon büszkék vagyunk rá, hogy bemutathatjuk a nézőinknek.

A másik dolog, ami talán az egész, Japánban forgató csoportnak érdekes és sokkoló élményt jelentett, az a helyiekkel való találkozás volt. A filmben is látható Harasaka úr, egy idős ember, aki szó szerint mindenét elveszítette. Az otthona megsemmisült a földrengésben, de a családjának valahogy sikerült megmenekülnie, minden hozzátartozója túlélte a földrengést. Vele sok időt töltöttünk. A hetvenes évei végén járt, és végigkísértük, ahogy először visszatér az utcába, ahol lakott. Nem találta a házát, pedig sokáig kereste, végül rátalált a veteményesre, de semmi másra, minden össze volt préselődve. Ennek ellenére elképesztően derűsen látott mindent és csak előre tekintett: az ő felfogása szerint ilyesmi megesik, egyszerűen újra kell kezdeni ilyenkor mindent. Mondhatom, hogy nagyon megfogott minket ez a hihetetlen ember. Azt hiszem, ezt a két dolgot tudnám kiemelni a pár hetes forgatásból.

Hogy jutottak hozzá a japán hatóságok anyagaihoz? Úgy tűnik, hogy nagyon nehezen lehetett bármit is megszerezni tőlük.

Tényleg így volt. Két része volt a történetnek. Először az atomerőművet üzemeltető cégtől próbáltunk információt szerezni, de nagyon nehezen ment. Ez még érthető is, elvégre válsághelyzetben voltak, úgyhogy felajánlottuk, hogy interjút készítünk valakivel, de ebben sem voltak partnerek. Amit végül találtunk, az a japán szeizmológiai szakértőknél, pontosabban a szökőár-előrejelző rendszerben volt, amit tudomásunk szerint korábban senki sem kapott meg. Ennek az irányítótermeibe sem engedtek be korábban senkit.

Tokióban és Sendaiban nagyon hasznos kapcsolattartókat találtunk, akik segítettek nekünk, mindig megtalálták a megfelelő személyt, akivel beszélnünk kellett, hogy előrébb jussunk. Így végül sikerült bejutnunk az üzemi területekre Sendaiban és Tokióban is. Nagyon kemény menet volt, de valószínűleg az lehetett az oka, hogy a japánok többnyire szűkszavúak a médiával. Hasonló módon, ahogy mi is bizalmatlanok vagyunk a kormányhivatalokkal. Másrészt úgy tűnt, hogy korábban senki nem kereste meg őket azzal, hogy mutassák meg, hogyan működik a rendszerük.

Elég jó helyekre sikerült bejutnunk, és csak türelmesen meg kellett várnunk a megfelelő alkalmat, hogy engedélyezzék a forgatást. Ami igazán érdekes volt, hogy az egész annyira frissen élt az ott dolgozó emberek emlékezetében, hogy minden adat elérhető volt még a számítógépekben, így pontos adatokat és ábrákat tudtunk lefilmezni, amelyek a földrengés napjáról készültek. Ezekkel élethűen bemutathattuk a történteket. Így, amit mi mutatunk a nézőknek, az történt a földrengés alatt, akikkel pedig interjút készítettünk, azok a katasztrófa idején éppen szolgálatban voltak. Egy kicsit mindenki átélheti az egészet.

Azt gondolom, hogy az esetről szóló tudósításokat szükségszerűen befolyásolja az is, hogy ebben a műfajban minden anyagot egy napon kell megszerezni, és még ugyanazon a napon le is kell adni. Ahogyan viszont mi dolgoztunk, annak ellenére, hogy nagyon szoros időbeosztással kellett megoldanunk a forgatást – mindössze nyolc napunk volt rögtön a katasztrófa után -, ennek köszönhetően több időt tudtunk azzal tölteni, hogy megfelelő szereplőket keressünk és megkérjük őket arra, hogy álljanak a kamera elé, és mondják el, mi történt. Így könnyebben meg is tudtuk őket nyugtatni, és elmondhattuk nekik, hogy miért vagyunk itt és mit szeretnénk tőlük. Tehát úgy gondolom, hogy ez tette lehetővé számunkra, hogy kicsit részletesebben bemutassunk karaktereket, mint ahogyan azt esetleg a médiában láthatták volna. Azt hiszem, ez mindenképpen hozzáadott a történethez.

Valahol lenyűgöző az a nyugalom és természetesség, ahogyan a japánok átélték a katasztrófát.

Szerintem az emberek természete, maga a japán kultúra rendkívül udvarias és szívélyes, és mindenki nagyon befogadó volt a stábbal. Nagyon igyekeztek, hogy megfelelően mondják el, mi történt, hogy a forgatócsoport olyan anyagot készítsen, amilyet szeretne. Nagyon nyitottak voltak, és készségesen válaszoltak a kérdésekre. Ez mindenképpen sokat jelentett. A másik, hogy az esemény annyira rendkívüli volt, hogy az emberek úgy érezték, el kell mondaniuk a médiának, azt akarták, hogy a világon mindenki lássa, mi történt. Mindezt a maguk megfontolt, értelmes és csendes módján.

Egyébként mindenhol ezt tapasztaltuk, nem csak Mr. Harasaka és kollégái esetében, akik az egyik átmeneti menedékhelyen éltek. Ugyanez volt a helyzet a fiatal szeizmológusnővel, Toki Okival is, aki egy igen magas beosztásban van Tokióban, mégis rendkívül készséges volt, és igyekezett pontosan leírni, ő hogyan látta a katasztrófát. Nagyon örült, hogy az amerikai, és az európai forgatócsoporttal beszélhet, és elmondhatja, mi történt az országával, és rendkívül őszintén beszélt arról, hogyan élte meg mindezt. Ez különösen érdekelt minket, olyan szakértőkön keresztül bemutatni a történetet, akik a helyszínen élték át a tragédiát. Japán a földrengés állandó fenyegetettségében él.

Minden évben több mint háromszáz, viszonylag nagy volumenű földrengést kell átélniük, tehát ez nem szokatlan számukra, csak ezúttal a pusztítás nagyobb volt, mint általában. Dr. Oki elmondása szerint, habár szeizmológusként tisztában volt a földrengés természetével, mégis nagyon megrémült, amikor érezte, hogy az egész irodája megremeg. És éppen ezeket a pillanatokat szerettük volna elkapni és ezek az emberi történetek nagyban hozzájárultak az egész film alakulásához. Nem csak egyszerűen be akartunk számolni az esetről, hanem azt szerettük volna, hogy a közönség értse, mi után mi következik, és szinte átélje az eseményt.

Egyébként nagyon sokat segített ebben az a rengeteg, felhasználók által készített tartalom, amit szintén felhasználtunk a filmben. Nagyon sok exkluzív anyagot belevettünk, olyan videókat, amiket az internetre töltöttek fel az esemény idejében, vagy valamivel utána. Azt gondolom, ezekkel sikerült bemutatnunk azt, hogy a japánok hogyan élték át a katasztrófát, és különösen a program vége felé megmutattuk, az emberek hogyan birkóztak meg a pusztulással, és hogy néhány amerikai és európai csapat hogyan segítette őket. Szóval azt gondolom, ez volt az, ami igazán nagy hatással volt ránk.

Miért döntöttek úgy, hogy az eset után ilyen hamar elkészítik a dokumentumfilmet?

A Darlow Smithson régóta híres arról, hogy leginkább aktuális eseményekhez kapcsolódóan készít kiemelkedő minőségű dokumentumfilmeket. Ehhez értünk, ebben van tapasztalatunk, és ennek köszönhetően a hírnevünk is. Ezért a Discovery US és a Discovery Europe nagyon kedvezően fogadta, amikor javasoltuk, hogy leforgatnánk a történetet, méghozzá elég hamar. Az elég korán világossá vált, hogy ahhoz, hogy megértsük, pontosan mi is történt ott, és ahhoz, hogy olyan filmet forgassunk, amit rengetegen megnéznek, és akik figyelemmel követik, azok átérezzék a hangulatát, és felismerjék, hogy most a filmen keresztül egy történelmi pillanatnak lehetnek szemtanúi, ahhoz arra volt szükség, hogy minél előbb elkészítsük, és minél előbb át is adjuk.

Természetesen az események is gyors egymásutánban követték egymást, az emberek még mindig keresték a szeretteiket, a Fukushimai sürgősségi ellátás teljesen szétesett, Tokyóban pedig bármelyik pillanatban bekövetkezhetett egy újabb földrengés. Tehát az események rendkívül gyorsan váltották egymást, és mi úgy éreztük, hogy ezt csak úgy tudjuk megörökíteni, ha azonnal ott vagyunk a helyszínen. Ez azt is jelentette, hogy az elkészült filmet is nagyon gyorsan kellett megvágnunk és aztán ugyanilyen hamar adásba is került, hogy a nézők érezzék, milyen volt átélni azokat az eseményeket, amiket alig három vagy négy héttel korábban ők is láthattak a hírekben.

Ezért számunkra nagyon fontos volt, hogy nagyon időszerű dokumentumfilmet készítsünk, ami a hírekben látottaktól eltérő módon, kicsit nagyobb betekintést enged az esetbe. Emberi történetekkel, vagy olyan szakértőkkel, mint például Tom Jordan a Southern California University-ről, aki a földrengést természettudományos szempontból elemezte, és beszélt arról is, hogy a jövőben milyen egyéb katasztrófákra számíthatunk. Azt gondolom, hogy ez a hírekből nem feltétlenül derül ki, ezért egy plusz érdekességet jelentett a nézőknek. Mindezek miatt döntöttünk úgy, hogy ilyen gyorsan készítjük el a filmet.

Filmkészítőként hogyan tudja megkülönböztetni az értékes információkat, és a történetek emberi oldalát ilyen jól bemutatni?

Természetesen nagyon nehéz, de azt gondolom, hogy ilyen esetek a jó szerkesztéstől függnek. Számunkra egyértelmű volt, hogy milyen történetet mutatunk be, és tudtuk azt is, hogy melyik percben mi történik azokkal, akik a helyszínen voltak, és akik átélték az egészet. Egy idő után látod, hogy nagyjából hogyan kell tervezned a programot, és szinte matematikai pontossággal ki tudod számítani, hogy mit akarsz bemutatni az egyórás műsorban. Mindezzel együtt figyelned kell azokra a visszajelzésekre is, amik a helyszíni forgatócsoporttól érkeznek. Majd meggyőzni az áldozatokat, hogy vegyenek részt ebben, mondják el a saját személyes történetüket, amiket aztán az egész elbeszélésbe bele kell építeni, ami, ahogy már mondtam, azok szemén keresztül akarta láttatni az esetet, akik átélték azt.

Azt gondolom, hogy nagyon nehéz összefogni ezt az egészet, de szerencsére nagyon jó csapattal dolgoztunk. Világos szerkesztési elvek voltak előttünk, és mivel mindent nagyon gyorsan el kellett végeznünk, az egész valahogy jól összeállt. Szerencsénk volt, hogy nagyon gyorsan sikerült néhány nagyszerű embert találnunk, és az egészet viszonylag hamar be tudtuk fejezni. Biztos vagyok benne, hogy még rengeteg film fog készülni a katasztrófáról, különösen az évfordulókon, de azt gondolom, hogy mivel mi olyan nagy nyomás alatt voltunk, és olyan gyorsan kellett elkészítenünk, nagyon világos és egyszerű elképzelésünk volt arról, mit akarunk bemutatni, és ennek mentünk utána.