A brit sorozatok remake-jenek hírére óvatos duhajként reagálok, mert égettem már meg magam velük (Coupling), és nem akarok nagyot csalódni a végeredményben. Jó, ott az Office, ami az első két évad után szépen saját lábára állt, és tökéletes kísérősorozata lett az eredetinek, szóval vannak jó pillanatai az amerikai sorozatgyártóknak is. A Shameless esetében viszont nem voltak ilyen előítéleteim, mert ugyan itt figyel a polcon az első hét évad díszdobozban, egy részt sem láttam belőle, csak pár videót a YouTube-on. Nem is bánom, mert az amerikai változat kiválóan sikerült.

Az évad aránylag egyenletes színvonalú volt, az első rész obligát karakterbemutatós jelenetei után egyre érdekesebb és összetettebb lett a történet, aminek középpontjában egy lecsúszott (már ha Frank Gallagher esetében egyáltalán beszélhetünk magasságokról)alkoholista fater és gyermekei állnak, akik mindent (és akkor ezt most szó szerint tessék érteni) megtesznek azért, hogy a család boldoguljon valahogy, mármint a gyerekek, mert Frank szarik a farmra nagy ívben. Az anya valahol másutt, Frank általában a kocsmában, vagy a szomszédasszonynál, a gyerkőcöket meg Fiona neveli fel, a kissé zilált idegrendszerű, magára túl sok időt nem szánó legnagyobbik lány, no meg a kedves szomszéd pár.

A "nő, mint a dudva" új értelmezést kap a Chicago-külső lepukkant gettójában tengődő prolifamília gyerekei estetében, igazi kontroll nélkül, szabadon fejlődnek a személyiségek, és nincs két egyforma közöttük. Az egyik imád veszélyes kísérletekkel szórakozni, a másik okos, de az eszét nem éppen arra használja, amire kellene, és így tovább, a karakterek ábrázolása terén a sorozat eredetijét (is) készítő Paul Abbott olyat tud, amilyet az USA-ban csak kevesen (az öt legendás David (Shore, Chase, Milch, Simon, Kelley) munkáira emlékeztet a stílusa), láthatóan szereti mindegyiküket, és nagy műgonddal egyengeti fejlődésüket a kaotikus első évad során.

Mert eseményből aztán akad bőven, a tempó nem nagyon ül le sehol, a központban pedig szinte mindig a túlélés áll, hiszen a családból dolgozni csak Fiona hajlandó, a többiek iskolába járnak, vagy oda készülnek, és csak mellékállásokkal tudják segíteni a családi kasszát. Ebbe a korántsem idilli képbe lép be ugye az autótolvaj Steve, hogy lovagként mentse ki/meg Fionát, a királylányt.

Az évad története a Steve-Fiona viszonyra és a családra van felfűzve, bár Abbott nagyon ügyesen váltogatja a fókuszt akár epizódokon belül is, és vezeti át a nézőt a szerelem ellen eleinte kézzel-lábbal tiltakozó Fionáról Frankre, a semmirekellőség élő szobrára, aki amellett, hogy semmiféle felelősséget nem érez a gyerekei iránt, és egy sörért bármelyiket eladná (szó szerint), olyan választékos monológokban ostorozza az őt (elméletileg) tönkretevő rendszert, amilyenekre a mi köztársasági elnökünk a büdös életbe' nem lesz képes, pedig tán nem is iszik.

A színészek közül mindenképpen ki kell emelni a Franket alakító William H. Macy-t, akit Emmy-re KELL jelölni teljesítményéért, illetve az agorafóbiás szomszédasszonyt zseniálisan hozó Joan Cusackot, neki a legjobb mellékszerepért járna ki egy szobor bőven. Fionát Emmy Rossum alakítja, jól, de nekem egy kicsit sok néha a manír, a kéztördelés és az állandó szájhúzogatás, talán ebből visszavesz egy kicsit a második etapra. A többiek nagyon jól hozzák a karaktereket, a vendégszereplők néhol egészen kiválók, panaszunk erre az aspektusra nem lehet.

Amit esetleg lehetne boncolgatni, az a Fionát túlságosan is előtérbe toló forgatókönyv, egy idő után bele lehet fáradni a mártírkodásba, és néhány ritmustalan jelenet miatt az egyébként viccesre sikerült epizódok is megkapják a depressziós felhangot, itt a kevesebb több lenne mindenképpen. Az utolsó két epizód azonban káprázatos, különösen az évadzáró, aminek eseményeit némi logikával előre lehetett látni, de ez semmit nem von le az élvezeti értékből, Frank és Lip utolsó jelenete pedig úgy ahogy van, a tévés évad eddigi legjobb pillanatát hozta, legalábbis nekem. Ha valaki esetleg kihagyta volna a szégyentelen Gallagherek történetét, sürgősen pótolja.