A magyar labdarúgást évek, mit évek évtizedek óta igyekeznek megújítani, mindig voltak olyan traumák, amiken túl kellett lépni, VB-döntő, Marseille, Irrapuato, nem sorolom, nem fociblog vagyunk. A sport prezentálása is állandóan fejlődött, Szepesi Gyuri bácsi mikrofonjától a Telesport szenzációs rajzolt főcímén át a tegnap bemutatkozó III. félidő című műsorig. Igazi fejlődésről a technikán kívül azonban nemigen beszélhetünk.

Index anyánkon már beszámoltunk arról, milyen műsort és milyen elvek mentén akartak a készítők megvalósítani a Sport2-nél: zenés showműsorban gondolkodtak, valami olyasmiban, mint amit 1991-ben, a műholdas televíziózás hajnalán mi is láthattunk a szatejnc műsorán, Ran! címmel. Namármost, ha én most azt mondanám valakinek, hogy van egy ötletem az Index megújítására, mégpedig az, hogy kapjunk elő egy 1991-es német honlapot, és annak mintájára készítsünk portált, valószínűleg döbbentebb csend fogadna a szerkesztőségben, mint az angol királynő születésnapi vacsoraasztalánál egy fingást.

A III. félidő készítésekor bevetettek apait-anyait, építettek egy új stúdiót, ami úgy néz ki, mintha egy őrült keletnémet belsőépítészt beengedtek volna egy DJ-kellékeket áruló üzletbe, majd beszabadították egy falusi stadionba, na Jürgen, most mutasd meg, mittudsz. Ő meg felhányt a falra körívben egy ledfalat, fölé biggyesztett egy eredményjelzőt, középre betolt egy férköríves asztalt, mellé rakott pár, a kelleténél alacsonyabbra állított széket, majd elégedetten csettintett, wunderbar.

Hát nem az, Jürgen, kurvára nem, a ledfal kékben, zöldben, pirosban pompázik, amitől a tévénézőnek konkrétan kifolyik a szeme a harmincadik percre, az alacsony szék miatt Puhl Sándor úgy néz ki, mint egy büntetésben lévő óvodás, a kamerakép szegényes és prosztó, a stúdió hangulata pedig fagyos, hiába pakolták tele (tele, ötven hely van) nézőkkel, akik spontán sikoltoznak és tapsikolnak, amikor Tököli Attilát bemutatják.

A műsorvezetők négyen vannak, két nő és két férfi, a Sporttelevíziónál azt gondolhatták, hogyha önjelölt futballbolond manökencsajt tesznek a műsorba, akkor mindenki átkapcsol majd a spanyol meccsekről, pedig nem, nem azért fognak, mert Lipcsei Betta olvassa fel az sms-eket, hanem azért, mert meg akarják nézni a gólokat, és meghallgatni, mit kúrt már el megint valamelyik szépreményű magyar játékvezető.

Két és félórás műsorfolyamot izgalmasan levezényelni embert próbáló dolog. A bohócligában egy teljes forduló ugye nyolc meccs, tegyük fel, mindegyikről lehet 10 percet mutatni (rettentő hosszú idő, ennyit egy Barca-Real Madridról sem szokás, de fantáziáljunk), ehhez a 80 perchez vegyünk nagylelkűen félóra reklámot, tehát tartsunk 110 percnél - még mindig van 40 perc, amit ki kell tölteni valami érdekessel.

Erre találták ki a különböző szegmenseket, a futballistát emberközelbe hozót, a gólszépségversenyest meg a dekázósat, melyek közül egyiket sem lehet nóvumnak tekinteni, leginkább a klasszikus 11-es rúgó versenyek jutna eszembe róluk, amiket még a szaknévsoros közvetítések alatt toltak be a szünetekben, gyere Pistike, és rúgjál egyet Hajdú Attila bácsinak.

Az első adásban ezek közül a dekázós sikerült a legviccesebbre, Tököli blézerben, bőrcipőben trükközött kicsinyég, tessék megtippelni hányat tud dekázni a nagyszerű csatár egy perc alatt, csak azt nem tették hozzá, hogy strandlabdával. Igen, azzal, le is esett menten, de sebaj, csináld még, Attis, majd összeadjuk a végén. Mintha a műsor készítői is tisztában lennének azzal, mire képes egy, a félhülye magyar bajnokságban játszó csatár, ne adjunk neki bőrlabdát Géza, még elrontja.

A szakértőkkel azonkívül, hogy rettenetesen unalmas ugyanazokat a fejeket nézni évről évre, különösebb gond nincs, Nyilasi Tibor vagy Puhl Sándor hozzáértését nem nagyon lehet elvitatni. Tudnak kamera előtt viselkedni, pont annyit és úgy beszélnek, amennyit kell. Ezt a műsorvezetőről már nem nagyon lehet elmondani, Bettának vagy ennyire szar kérdéseket írtak a papírra (ez is milyen már, nem bírja megjegyezni őket?), vagy ő nem tudott mit kérdezni Tököli Attilától és lányától, mindenesetre a Családi páholy nevű közjáték pont olyan lett, mintha a Story magazin készítene mélyinterjút a Magyar Tudományos Akadémia elnökségével.

A műsor sajnos tényleg úgy nézett ki, mint egy Bundesliga-meccs körítése a kilencvenes évekből, csak a DJ-t itt Sámsonnak hívták, és nem volt neki klasszikus teremfutballista sérója. Pedig lehet ezt a műfajt jól is művelni, javasolnám az ESPN Sports Center című műsorának tanulmányozását, ott is vannak beszélő fejek, meg nő is, mégis működik a dolog. Igaz, ott a témát szolgáltató bajnokságok színvonala is jóval magasabb, mint a mi kis sárga, savanyú NB1-ünké.

A műsor legjobb, (kis túlzással egyetlen értékelhető) momentuma a sztárvendég volt, Fernando Hierro érdekes pali, lett volna mit mesélnie pályafutásáról, de sajnos nem róla szólt a teljes műsor. Nem lehetne gyorsan lezavarni a gólösszefoglalót, utána meg két órán keresztül egy olyan futballistával vagy edzővel beszélgetni, akire valóban kíváncsi a néző?