Ideális esetben az Oscar-díjas Martin Scorsese (akit, ha be kell mutatni bárkinek, nagy a baj), az Emmy-díjas Terence Winter (aki a Maffiózók egyik írója volt, a Maffiózók pedig minden idők egyik legjobb sorozata), valamint a zseniális Steve Buscemi neve garancia arra, hogy olyan minőséget kapunk, amelynek minden másodpercét élvezzük és alig várjuk a folytatást. Sajnos az itthon hamarosan Gengszterkorzó címmel induló Boardwalk Empire rácáfolt az előzetes várakozásokra. Az embernek az az érzése ugyanis, hogy a magyar cím felettébb találó: ezek a gengszterek bizony korzóznak, sajnos tét nélkül. Mindjárt mondom tovább is, viszont előbb korzózunk mi is, jelenleg egy klikk mögé, minimális spoilerek várhatók.

A Boardwalk Empire hibája nem az, hogy rossz, hanem az, hogy igazából semmilyen. Vannak remek pillanatai, vannak remek karakterek, de összességében szinte teljesen érdektelen. A bevezetőben említett úriemberek nevének köszönheti, hogy van létjogosultsága, mert ha ezt egy random brigád hozza össze, akkor bizony feleannyi hozsannát nem kap, mint amit amúgy, sőt, megkockáztatom, hogy nagyon mélyre húzzák le a produktumot.

Mert ez a produktum lassú és unalmas. Félreértés ne essék, nagyon jó barátságban vagyok a lassú sorozatokkal, hiszen akár a Drót, akár az idei év egyik legjobbja, a sajnos elkaszált Rubicon sem arról volt híres, hogy 300 km/órás sebességgel száguldott volna. Természetesen jó fedezéket nyújt egy-egy lassabb sorozat, hogy lehessen dobálózni a karakterdráma kifejezéssel, csak éppen az unalmas történetvezetés mellett a legnagyobb probléma a Gengszterkorzóval, hogy a karakterek nagy része fájóan súlytalan, mégpedig az általam nagyon kedvelt Buscemi által megformált Nucky Thompsonnal az élen.

Mivel Buscemi képességeivel képben vagyunk, így nincs más dolgom, mint az írói gárdára mutogatnom, mert kidolgozatlan a karakter. Ugyanúgy kidolgozatlan az öccse, Eli; az első számú tisztogatója, Jimmy; kidolgozatlan és hiteltelen például Al Capone, akiről mindig az jut eszembe, hogy ha egy ilyen szerencsétlenből Chicago egyik legrettegettebb gengsztere lett, akkor milyen lehetett az, aki tényleg félelmetes és eszes volt. Winter révén kénytelen vagyok párhuzamot vonni a Maffiózókkal: Tony Soprano, Paulie Walnuts vagy Christopher Moltisanti kivétel nélkül telitalálat volt. Lehetett őket egyszerre imádni és gyűlölni, hangosan röhögni és sziszegve anyázni, de a karakter megradta a nézőt és képernyő elé láncolta.

Képtelen vagyok elhinni a Gengszterkorzó gonosztevőiről, hogy hitelesek lennének. Ellensúlyként persze ott van a Michael Shannon által megformált Nelson van Aalden ügynök, amely karakter csillagos ötös, vagy Kelly Macdonald Mrs. Schroederje, valamint a sajnos kevés szerepet kapó Michael K. Williams (Omar a Drótból), mint Chalky White, a fekete közösség szeszfőző királya. Azt hiszem ez a legnagyobb a probléma: egy ekkora szereplőgárdából hármat tudok nyugodt szívvel kiválasztani, akikről pedig elsősorban szólna a történtet, szinte teljes mértékben hidegen hagynak. Pozitívum még, hogy Paz de la Huerta műmellein kívül az egész sorozat gyönyörűen korhűre lett megcsinálva, ha valami értelme van az egésznek, az annyi, hogy betekintést nyerhetünk a ’20-as évek Amerikájába.

Mindenképpen maradok a második évadra, mert bízom benne, hogy összeszedik magukat és a folytatásban jobban összerakják és kidolgozzák mind a történetet, mind a karaktereket, mert egy biztos, a pilot-epizód remek volt, az egy jó alap és a Gengszterkorzó bizony jobb sorsra érdemes. Addig viszont sajnos csak ásítozunk és a finálé lezárását (amit, tekintettel arra, hogy még nem debütált itthon, nem veséznék most ki) követően kiverjük a fejünkből, amit láttunk. Nem mintha tele lett volna emlékezetes pillanattal...