Elkezdődött a Stargate-franchise legkisebb gyermekének második évada is, a szereplők továbbra is abban a koszos pólóban rohangálnak, mint a pilotban (nem irigylem a jelmezes kollégát), és még mindig a Destiny fedélzetén vannak, azaz a fasz rosszabbik végén, bizony. És ez így jó. Spoileresek leszünk.

Többször hangsúlyoztam már, hogy a végtelenbe és tovább száguldó űrhajó fedélzetén mérgezett egérként rohangáló legénység kalandjai nekem nagyon bejönnek, mert a zenei montázsokat és a kövek segítségével mások bőrébe bújást kivéve igenis értékes és izgalmas széria ez, sötét, mocskos, szakadt valami, amiben végre nem papírmasé jófejek rohangálnak fel s alá, és győznek le komplett idegen fajokat puszta kézzel, négyesben.

A második évad indulását Robert Knepper is alaposan megnyomtam, ez a pali úgy tud gonoszt alakítani, hogy a hideg futkos a hátunkon, bár ebben az esetben még nem eldöntött mennyire lesz majd geci (de az lesz, az tuti). A TJ és gyermeke szál megoldása annyira nem bájolt el, az egyértelmű volt, hogy nem merik bevállalni a hajón csecsemővel rohangáló szőkenőt, mert a logika igen korai gyermekhalált diktál a Destiny-n uralkodó körülmények miatt, ezt meg nem merték meglépni még kábelen sem.

Az viszont jónak tűnik, ahogy Chloe felgyógyulását megoldották, hiszen az őt elrabló idegen lényekre utal vissza a hirtelen és hihetetlen regeneráció - tessék csak a csajt átváltoztatni, legyen neki rovarfeje vagy potroha, leszarom, drámát akarok, kínt, könnyeket és vért, no meg állandóan csak a saját málnaszőrét kavargató Rusht. Jelzem, a második epizódot még nem láttam, ne tessék spoilerezni róla, mert morcos leszek.