Képzeljük csak bele magunkat egy pillanatra abba a helyzetbe, amikor az orvos lehajtott fejjel maga elé mormolja a diagnózisunkat: rák. Az első, önfenntartásra irányuló kérdés után a második rögvest az, hogy és akkor ezt én most hogy mondjam el otthon? Mit fog szólni a felesége/lányom/anyám, stb? Ez az alaphelyzet a The Big C című új Showtime-sorozatban, ami a téma ellenére nem dráma, inkább vígjáték, de sajnos nem a jobbik fajtából.

Lehetett volna erről egy nagyon depressziós, sötét hangulatú sorozatot forgatni, de egyrészt minek, másrészt meg nem az a cél, hogy a daganatos betegségekben szenvedőket még a tévében is arra emlékeztessék, milyen szar nekik, éppen ellenkezőleg. A Nagy R-re fordítható félórás dramedy arról szól, hogy Laura Linney karaktere miként éli meg az életét alapvetően befolyásoló hírt, és hogyan válik unalmas tanárnőből életvidám nővé, amolyan "most már úgyis mindegy, leszarom" alapon.

A pilot viszont valahol mellément, én konkrétan kétszer aludtam be rajta félóra alatt, pedig Linney nagyon jó most is, és olyan hangja van, amit soha nem felejt el az ember, de a (majdnem) csöcsmutogatós visszatérő poén másodjára már nem volt érdekes, sőt, én éreztem magam kellemetlenül közben (meg Linney is, már ha jól olvastam le az arcára kiülő hitetlenkedét).

Sajnos a mellékszereplők nem működnek, pedig Oliver Platt az egyik legjobb karakterszínész a szakmában, a Linney-vel közös jelenetek unalmassá, vontatottá teszik a sorozatot - pont olyanná, amilyen nem akar lenni. Linney tesója, a homeless fazon egyenesen idegesítő, talán még a fiát alakító színész az egyetlen aki hitelesnek tűnik, de ez így egyelőre kevés. Remélem, a második részben változik valamit a tónus, mert ha így marad, kasza lesz részemről.