A CSI-franchise kifulladására jellemzően a legkisebb testvér olyan tré évadzárót szállított, amilyen az egész sorozat kezd lenni, amit már sem Gary Sinise kétségbevonhatatlan tehetsége, sem a teljesen feleslegesen és random bevetett high-tech kütyük sem tudnak megmenteni a totális unalomtól. A kép után spoileresen.

Minden CSI-sorozatnak megvan a maga mumusa, az Elpusztíthatlan és Nagyon Okos Gonoszember, akit akkor lehet előrángatni a sublótból, ha már kifogytak az írók az ötletekből. A New York-i kiadás esetében ez a szerep egy nyikhajra hárul, aki első ránézésre egy tüdőbeteg tinédzser, másodikra meg a szürke arcúra maszkírozott Edward Furlong.

Shane Casey-nek hívják, és már a harmadik évad óta jelen van a sorozatban afféle nemezisként, aki mindig, mindenhonnan elszabadul, csak hogy utána nyomozóinkat apróra hajtogatott bankjegyekkel és kalapáccsal fejbe vágott hullákkal idegesítse. Az idei évadzáróban a logika és ésszerűség az első percben elegánsan távozott, a helyére érkezett a parasztvakítás (a csudaasztal, amint a bankjegyeket nézegették) és a marhaság a Danny-t és családját a tengerpartra követő, de útjáról Pajtás magazinba illő rejtvényekkel a rendőröket tájékoztató sorozatgyilkossal, akit egy világítótoronyból is ki lehet lökni, akkor sem döglik meg, hanem tovább terrorizálja a főhősöket.

Buta, kiszámítható, unalmas, kínos, rutinszerű, fáradt, rossz sorozat lett a CSI:NY, amit a CBS, ha esze van, jövőre úgy kaszál el, mint a kisangyal. Értékelés: ötből egy.