A hatalmas marketinggépezettel, és itt a C:c-n is elképesztő posztáradattal beharangozott Lost évadzáró nálam ma hajnalban kiütéssel megnyerte a minden idők legrosszabb sorozatlezárása versenyt. A korábbi zseniális évadok után az utolsó pár rész egy átgondolatlan, sebtében összehányt foshalom lett, amiben a készítők lenyomtak a nézők torkán egy nagy durranásnak szánt mystic fuckingot (az örök fényfolyó a kőből faragott káddugóval egy soha nem említett barlangban azért elég megúszós magyarázat - tessék kijelölni a fehérséget, mert spoileres), és a duplarészt durvábban elnyújtották a csöpögős jeleneteikkel, mint Peter Jackson a Király visszatért. Az ugrás után spoileresen!

Drága kisfiam, sajnos meghaltál. De ne parázz, a szomszéd szobában találkozol majd az összes haverral, és mindenkinek megvan minden bocsátva, hegedűszóra. Holy fucking shit, már csak az hiányzott volna, hogy egy Hitgyülis reklám is elússzon a képernyő alján, a mennyei fényáradat közepén. Kösz, de én nem egy lebutított hittanóráért izgultam 6 évadon át.

Azt ugye már a Ricardós rész után is megjósoltam, hogy a forgatókönyvírók ha meggebednek sem fognak tudni megfelelni a saját maguk által egekbe tornázott színvonalnak, el is küldött Sixx kolléga a picsába. Nem azt vártam természetesen, hogy az utolsó évadra kiderül végre, kik dobták a kajás ládákat a Szigetre, vagy hogy miért nyírta ki a füst Mr. Ekót, miért haltak meg az újszülöttek a dzsungelben, és hogyan tudta a kis Walt csettintéssel megidézni a gyilkos kedvű jegesmackót a képregényéből. Azt viszont elvártam volna, hogy Richard Alpertről kiderüljön, hogy Atlantisz egyetlen túlélője, vagy minimum egyiptomi félisten, nem pedig egy ganéból kivakart, spanyol operaparaszt, 200 évvel ezelőttről.

Jacob és Smokey zseniális tengerparti jeleneténél kezdtem újra bizakodni, hogy végre egy értelmes misztikus keretet kapunk a 6 évad köré a sok összeesküvés-elmélet helyett (a Sziget a Pokol, az Édenkert, a Purgatórium, az anyámkínja), mivel a vallásos elemek és egyéb mágikus humbugok összelapátolását nem lehet annyival elintézni, hogy "ez fantasy, ott meg minden lehetséges, úgyhogy kuss!"

Talán én voltam naiv, amikor néhány apró jelből egy Ember tragédiája-kaliberű elméleti vitát, egy korokon átívelő kozmikus sakkjátszmát vizionáltam. Ahol a Sziget a játéktábla. Jackob pedig, a Teremtő Kis Padawanja az Univerzum kőbe vésett szabályait próbálja tolmácsolni. Folyton csak rejtelmesen sugall, meg büntet és jutalmaz, de végig makacsul hisz a törvényes rendben meg az eleve elrendelésben, még akkor is, ha a Szigetre érkező atlantisziak, egyiptomiak, hippik, szamurájok meg New Age-es csodabogarak eredetileg sosem a 42-típusú válaszokat keresik, hanem gyarló emberi dolgokat, kincseket, isteni hatalmat, örök életet meg tudományos Nobelt akarnak.

Jackob nemezisze, a Lucifer-Smokey viszont folyton konspirál, lázít, felbujt, hamis ígéretekkel a saját csapatába csábítja a repülőkkel meg hajókkal érkező örök kíváncsiskodókat, és az emberek szabad akaratára hivatkozva támadja Jacob tökéletesnek hitt rendszerét. Nem a jó-gonosz elcsépelt harca ez, mert mindkét fél aljas gyilkos, aki az igazáért gondolkodás nélkül milliókat taszítana a halálba. Sokkal inkább a Rendé meg a Káoszé.

Ha forgatókönyvíróként Hollywoodban szipkáznám a kokaint a mexikói bártáncosnők tangájáról, a fentiek tükrében ez lett volna a lezárásom: miután az önmarcangoló Jack helyett a lelkes Hugo lesz az önkéntes Jackob, sírdogálva ugyan, de leengedi a határozottan őrült Desmondot a medencéhez, a derék angol pedig kihúzza a kődugót. Égszakadás-földindulás, Hugo nem ezt a végefőcímet akarja, gyorsan átadja a szutykosvízzel a hatalmat a kötelező akcióhősnek, Jacknek.

Smokey gyorsan lekoccol (a Szigetet persze nem hagyhatja el), Sheperd doki, azaz "Jack(ob)" pedig ráeszmél a végső összefüggéskre, és miután vuduzgat egy kicsit a fénylő vízzel, meg megtekerget pár Dharma-kereket, elintézi, hogy aki megtalálta a boldogságot, meg hazament és átgondolta az életét odaát az alter-Lostban, az ott is maradhasson, végleg. Könnyezve nézzük, ahogy a megjavult Ben a francia tyúkkal meg a sunapozitív éltanuló lyánykával vacsizik, Claire babát nevel Charlie-val, Miles nyomozó összeborul a faterral, a lelkiismeretes ideiglenes Jacob, Hugo pedig összejön végre a tengerparton a bolond szöszivel. És persze a kedvenc alterkarakterem, "Sawyer nyomozó" is boldogan él, amíg meg nem hal Juliettel.

A Szigeten csak az maradhat, akinek odaát a szopóág jutna, vagy élt-halt a 6 évadnyi dzsungelben rohangálásért. Az ezer sebből vérző Jack a téridő-kontinuum kiforgatása utáni utolsó jelenetben ledől a partra, a puskát még mindig görcsösen markoló, vérmaszatos Kate pedig átöleli. Melléjük lép viszont füsti-Locke, és azt mondja: "Jack(ob), ugye tisztában vagy vele, mennyre szeretném, hogy meghalj." A háttérben igény szerint feltűnhet egy hajó vagy egy repülő, a hátán fekvő Jack pedig azt motyogja maga elé, hogy valakik úgyis mindig jönni fognak, hogy kutathassanak, konspirálhassanak, lövöldözhessenek, meg robbantgassanak a Szigeten, ő meg kezdheti gyűjteni a kis kándidéjt-padawánjait, akik ha elfogadják az Univerzum törvényeit, megkapják a jutalmat, ha lázonganak, mennek a vágóhídra. Mert ugye mindig ez a vége.

(Hogy a lezárásomban hova került volna Sayid, akinek az alter-Lost tiszta szívás volt, mivel a csaját a saját tesója reszelte, ideát meg Füsti zombicsatlósa lett, azt majd kitalálom, ha már kidühöngtem magam.)