Egyik kollégánk önvallomása, névtelenül:

Nagyon korán, már az első évadban beszippantott a Lost. Ha jól emlékszem, az első két-három részt kaptam meg egybe, hogy jó, nézzem meg. Az első rész felénél majdnem kikapcsoltam, mondván a fene se akar egy újabb, unalmas Robinson-sztorit. Aztán jönnek a hangok az erdőből, megjelent a jegesmedve és innentől kezdve nem volt megállás. Elvesztem.

Soha nem tudtam részenként nézni a cliffhangerek miatt. Az évadok elején még megnéztem a négy egyszerre levetített részt, talán még a következőt is, de az epizódok végén már-már dührohamot kaptam, hogy lehet ennyire szemét módon befejezni. Így taktikát váltottam, megvártam, míg legalább 10-12 részt leadtak, és megnéztem egybe. Ha valamelyik rész kevésbé jóra sikeredett, ott álltam meg és vártam meg, hogy összejöjjön egy újabb adag.

Emiatt azonban meg kellett tanulnom elkerülni a spoilereket. A Lost a 24 mellett a leginkább olyan sorozat, ahol tilos spoilerezni. De már tökélyre fejlesztettem a spoilerelkerülő technikámat. Az utóbbi fél évben sorozatos blogok feedjeiről iratkoztam le, mert a címben árultak valamit az aktuális részből.

Persze voltak hullámvölgyek a Lostban. Többször is döntöttem már úgy, hogy nem nézem tovább, elég volt. Túlnyújtják, nem is tudják, merre halad, ki tudja hány évadon kell még nézni. Majd megnézem az utolsó részt, oszt jó lesz. Így őszintén örültem, amikor az írósztrájk körül bejelentették, hogy még három évad és vége. Ez végre belátható véget jelentett, el lehetett varrni a szálakat. Így folytattam.