Jorge Garcia a blogján búcsúzott a sorozattól és a rajongóktól. A levél hosszú, éppen ezért nem fordítom le, Garcia nagyon hálás a sorozatot készítő stábnak, a rajongóknak és a családjának a támogatásért, és persze soha nem fogja elfelejteni az itt szerzett élményeket, stb. Jó, cinikus vagyok, de persze megkönnyeztem én is. Az üzenet az ugrás után, a magyar fordítás Árki Péter keze munkáját dícséri.

At 5 a.m. on April 24, I became unemployed.

I just wrapped my six-season run on "Lost." The job that went above and beyond anything I could have imagined was over.

When I auditioned for "Lost," I was just another out-of-work actor struggling to land a pilot. When I first went in to meet the producers, there wasn't any material for me, except a few sides they had for the character Sawyer.

I felt great about the audition; so great, in fact, that getting the part wasn't important because I knew I couldn't have done any better. Then I got the call that I was going to test, and that they were going to write scenes specifically for me. I remember noticing I was the only Hurley in the room waiting to test. I called my agent from the parking lot afterward and said, "I don't know what it meant but it felt like a good thing."

When I got hired I hadn't even seen the pilot script. All I knew was that it was a J.J. Abrams show and that it would shoot in Hawaii. I figured, if anything, I had just scored an extended Hawaiian vacation.

Moving to Hawaii was a dream come true. When I worked the magazine stand at Borders in Westwood, I remember seeing a picture of Kelsey Grammer in his Hawaiian home on the cover of Architectural Digest and thinking that having a home in Hawaii was a good benchmark for success. Not two months in my new apartment in L.A., I was trying to figure out what to pack for a show that I had no idea how long would last. Now six years later, I walk around my house trying to figure out what to pack from all of the stuff I have amassed in Hawaii over the show's run.

During the pilot and the first summer of shooting we bonded quickly as a cast. After all, not unlike the show's premise, we literally found ourselves on an island with one another. We'd go to each other's houses on the weekends and nights when we weren't shooting. When the shows started airing, we would usually gather at the house of whomever the show was going to feature that week to watch and congratulate each other.

We had no information about what was going on beyond what we read in the script each week. We knew we were making TV that was not like anything seen before and crossed our fingers hoping we would find an audience who liked what we were doing.

The series premiere brought in better numbers than we anticipated and I remember saying to the other actors the next day, "I hope you like it in Hawaii because we may be here for a while."

As the seasons progressed, moments of being recognized on the street grew exponentially. There was a time during season one when all I had to do was tie my hair back to become invisible. Obviously, that does nothing for me now; neither does wearing a hat and sunglasses. At times both Daniel Dae Kim and Terry O'Quinn remarked how they enjoyed disappearing when they were around me as I would be the only one getting recognized.

Hawaii has been a wonderful place to hide for six years. Sometimes I could almost convince myself that "Lost" was a just a little show I did with friends in the jungle. I always liked to think of us as the tinkers in "A Midsummer Night's Dream" until something would shake that fantasy and I'd be forced to recognize how huge the show was becoming, like getting nominated for a Golden Globe. J.J., always the consummate mensch, wanted my experience to be enjoyable and easy at the awards, so he gifted me my first custom-tailored tuxedo.

I think the time spent under the cast tent on set will be what I'll miss the most. We sang songs to Terry and Naveen's guitar playing, made valiant group efforts to complete a Friday edition of the New York Times crossword puzzle and played a lot of Scrabble.

My last day on "Lost" was also my longest: 20 hours. Without going into details, I can say the shoot was dangerous, physical and wet. But what could be more appropriate? How else could we end this epic show without an epic marathon night of shooting? At the end of it all we all remarked how we expected the end to be more emotional for us, but we were too tired to cry.

I'll admit I got a little teary with Matthew Fox. I thanked him for everything he taught me, including taking me on his trip to Japan to see Green Day that first summer of shooting. At the time, flying at the last minute to a foreign country was way out of my comfort zone, but then again nothing on "Lost" was ever in my comfort zone.

I stuck around after even after I wrapped to see the martini shot of the entire show. I could feel director Jack Bender's resistance to call "print" on that last take. In fact I'm pretty sure he asked for one more take to delay the inevitable.

I still don't think the end of it all has hit me yet. Maybe I'll feel it when the finale finally airs Sunday. Or maybe it will hit me when I board the plane at Honolulu Airport for the last time as a Hawaiian resident.

I have no clue what my next adventure is going to be, I just know this job is going to be a hard one to follow.

Április 24-e, hajnali 5 óra: munkanélküli lettem Épp most fejeződött be hatévnyi munkám a Lost-tal. A munka, amely túlhaladt mindenen, amit előttek elképzelni tudtam, most véget ért. Mikor a meghallgatásra érkeztem, én is csak egy voltam a sok munkanélküli színész közül, akik a pilot-epizódok szerepeiért küzdöttek.

Mikor először bementem és találkoztam a producerekkel, nem is volt még anyagom, csak néhány sor volt megírva Sawyer szerepére. Úgy éreztem, hogy a meghallgatás jól sikerült, ráadásul annyira, hogy utána már nem is éreztem fontosnak, hogy megkapom-e a szerepet, vagy nem. Tudtam, hogy minden tőlem telhetőt megtettem. Utána csörgött a telefon, hogy ismét látni szeretnének, és ezúttal már személy szerint nekem írnak néhány jelenetet.

Még mindig emlékszem arra, hogy milyen érzés volt a visszahívás után, amikor észrevettem, hogy én vagyok az egyetlen, aki Hurley szerepére vár. Utána a parkolóból felhívtam az ügynökömet és csak annyit mondtam neki: „Nem tudom, hogy jelent-e valamit, de igazán jó érzés volt.” Amikor aláírtuk a szerződést, még nem is láttam a pilot epizód forgatókönyvét. Csak annyit tudtam, hogy J.J. Abrams keze is benne van, és hogy Hawaii-on forgatnánk. Úgy gondoltam, hogy ha nem is fut be a sorozat, legalább lesz egy hosszú hawaii nyaralásom.

Egy álmom vált valóra azzal, hogy Hawaii-ra költöztünk. Amikor Westwood-ban dolgoztam még egy újságos standnál, emlékszem, hogy láttam egy képet az Architectural Digest címlapján, ami Kelsey Grammer-ről készült a hawaii otthonában, és úgy éreztem, hogy egy hawaii ház az egyenes út a sikerhez. Két hónap sem telt el, és a los angeles-i lakásomban már azon törtem a fejem, hogy mit pakoljak a táskámba, mivel nem tudtam, hogy mennyi ideig maradunk.

Most, hat évvel később, ahogy a lakásomban sétálgatok, már azt próbálom kitalálni, hogy mit csomagoljak el abból a rengeteg cuccból, amit a forgatás alatt felhalmoztam. A pilot epizód forgatása és az azt követő nyár alatt az egész stáb gyorsan összerázódott. Végül is pont úgy, ahogy a sorozatban, szó szerint együtt voltunk egy szigeten egymás társaságában. Egymás lakásába jártunk át hétvégenként és éjjelente is, amikor nem forgattunk.

Amikor elkezdték a tv-ben vetíteni az epizódokat, általában annak a nappalijában gyűltünk össze megnézni a sorozatot, akiről az adott rész szólt, hogy gratulálhassunk egymásnak. Mi sem tudtuk, hogy mi lehet a dolgok hátterében, csak azt ismertük, amit minden héten a forgatókönyvben olvastunk. De tudtuk, hogy egy olyan sorozatot forgatunk, amilyet előtte még senki sem készített, és nagyon szorítottunk azért, hogy a közönség is szeresse.

A sorozat premierje jobban sikerült, mint gondoltuk volna, és emlékszem, hogy másnap mondtam is a többieknek, hogy „remélem jól érzitek magatokat Hawaii-on, mert lehet, hogy jó ideig itt leszünk”. Ahogy haladt előre a sorozat, egyre gyakrabban felismertek az utcán. Az első évad idején még elég volt egy gumival összefognom a hajamat, hogy ne ismerjenek rám. Természetesen ez már nem működik, és már egy kalap vagy egy napszemüveg sem tesz láthatatlanná. Voltak olyan idők, amikor Daniel Dae Kim és Terry O’Quinn meg is jegyezte, hogy szívesen mászkálnak velem, mert én vagyok az egyetlen, akit felismernek az emberek, és körülöttem könnyebben láthatatlanná válhatnak.

Hawaii csodálatos hely volt, ahol az elmúlt hat évben elrejtőzhettünk. Néha majdnem teljesen meg tudtam győzni magam arról, hogy a Lost is csak egy sorozat a többi közül, amit néhány barátommal csinálunk a dzsungel közepén. Mindig is szerettem úgy gondolni magunkra, mint a Szentivánéji álom munkásaira, de egyszer csak valami felébresztett ebből az álomból, és rá kellett döbbennem, hogy mennyire kinőtte magát a sorozat. Ez alatt például az Arany Glóbusz jelölésemre gondolok. J.J., a tökéletes ember, szerette volna, ha a díjátadót minél jobban élvezném, így megajándékozott életem első méretre szabott szmokingjával.

Úgy hiszem, hogy a legjobban talán azok az idők fognak hiányozni, amiket forgatás idején a stáb sátrában töltöttünk. Közösen énekeltünk, miközben Terry és Naveen gitározott, együtt próbáltuk megcsinálni a New York Times pénteki keresztrejtvényét, és rengeteg Scrabble-partit játszottunk. Az utolsó forgatási napon volt egyben a leghosszabb is: 20 órás. Anélkül, hogy bármilyen részletet is elárulnék, azt elmondhatom, hogy a forgatás veszélyes volt, megerőltető és eléggé vizes. De mi más lett volna ennél helyénvalóbb? Hogy is fejezhetnénk be egy ilyen eposzi sorozatot, ha nem egy maratoni éjszakai forgatással?

Az egész forgatás végén mind megjegyeztük, hogy előtte azt vártuk, hogy a befejezés sokkal érzelemdúsabb lesz számunkra, de mind túl fáradtak voltunk a síráshoz. Bevallom, hogy néhány könnycseppet azért elmorzsoltunk Matthew-val. Megköszöntem neki mindent, amire megtanított, és azt a kis kiruccanást is Japánba még az első nyáron, amikor elugrottunk egy Green Day koncertre. Akkor a legkevésbé épp az hiányzott, hogy az utolsó pillanatban egy másik országba repüljünk, de a Lost-on kívül soha semmi nem hiányzott már. Itt ragadtam, miután megnéztem az egész sorozatból készített kis összevágást.

Szinte éreztem a rendező, Jack Bender ellenállását, amikor ki kellett mondania az utolsó jelenetnél, hogy „vége”. Biztos vagyok benne, hogy az utolsó jelenetet még egyszer kérte, csak hogy késleltesse az elkerülhetetlent.

Még mindig úgy érzem, hogy a tudatomig nem jutott el, hogy vége van. Talán majd akkor így érzek, amikor az utolsó rész adásba kerül vasárnap este. Vagy talán akkor jut majd el a tudatomig, amikor a honolulu-i reptéren utolsó alkalommal szállok úgy gépre, mint egy hawaii lakos.

Még fogalmam sincs, hogy a jövő hogy alakul majd számomra. Csak annyit tudok, hogy nehéz lesz ilyen munkát találni ez után.