A Dollhouse-on kívül csak egy olyan sorozat volt a praxisomban, aminek nem két, hanem hét esélyt kellet adni ahhoz, hogy bebizonyítsa: igenis többet ér a felszínes parasztvakításnál, nemcsak vér, dugás és lassított felvétel a zöld háttér előtt bohóckodó izomemberekkel, hanem egy mélyebb, szórakoztatóbb történet, ami ha megkésve is, de be tudja rántani a nézőt. A kép után spoileresek leszünk.

A Spartacus: Blood and Sand című sorozat az év sikertörténete, az első rész 600 000 körüli nézettségét a 12. epizódra 1,2 millióra sikerült feltornázni, és ha a trend folytatódott, a finálé 1,4 millió körül hozhatott, ami a Starz nevű kábeles adónak olyan, mint egy tízmillió körüli Chuck epizód lenne az NBC-nek. Mindez egy olyan sorozattól, ami bevallottan nem indult másnak, csak egy jó kis hentelős-dugós trükkparádénak, amiben lassított felvételben ömlik a vér, és csöcs villan minden másodpercben.

A felszínes marhaságok engem az első két részben annyira felidegesítettek, és olyan mértékben akadályozták a színészek (mert kettő azért akadt a sorozatban, John Hannah és Lucy Lawless) teljesítményének értékelését, a történet nüanszainak élvezetét, hogy hagytam a fenébe az egészet, és ugyan leszedtem az epizódokat, de nem foglalkoztam velük. A napi hírekben aztán olvastam, hogy a készítők az ötödik részre összekapták magukat, és már nem az eltúlzott látványra helyezték a hangsúlyt, hanem arra, amiben a római történelem oly gazdag volt: az intrikára, a finom kis geciskedésre, amiért a nagy elődöt, a Rómát is imádtuk.

És a hetedik résztől valóban ebbe az irányba ment el a sorozat, bár továbbra is megmaradtak a trademark hentelések és véresők, és még mindig nem tudom, sírjak-e vagy nevessek Andy Whitfield és a többi gladiátor szájába adott borzasztó banális dialógusokon. A gladiátorképző főnökének nagyratörő vágyai és machinációi, a korabeli arisztokrácia lenéző viselkedése és az uborkafára mindenképpen felkapaszkodni vágyó, alacsonyabb származású hátteréből kitörni vágyó feleség története viszont igenis érdekesnek bizonyult, még úgyis, hogy a legtöbb fordulatot azért előre lehetett látni.

Az írók az évad utolsó négy részére kapták igazán össze magukat és kezdtek el egy olyan tragikus ívet, aminek nem lehetett más a vége, csak egy olyan vérfürdő, amiben - ha jól számoltam - négy minidráma is simán belefért, úgy, hogy cseppet sem tűnt erőltetettnek a dolog. Nagyon jót tett a történetnek Spartacus szemrevaló asszonykájának a kinyírása, mert ha az évad végéig miatta morzsinkálta volna a harisnyakötőt, tökön szúrtam volna magam, és nagyszerű húzás volt Varro szívszorító kivégzése is, mert tulajdonképpen ez az a pillanat, ami a főhőst elindította történelmi útjára.

Az apróbb logikai bukfenceket most hagyjuk, minden sorozatban vannak marhaságok, még a Drótban is, inkább emeljük meg a kalapunkat az ágyúgolyóméretű tökökkel bíró készítők előtt, akik simán kiírtak közönségkedvenc mellékszereplőket, sőt, két főszereplőt is, mert ha a történet úgy kívánja, akkor hullani kell. Erre nem sok sorozat áll készen, a gondosan felépített és a nézők kegyeit kivívó karaktereket inkább pátyolgatják éveken át, és csak kivételes esetben írják ki őket (és még ezt is képesek mindenféle eseményként beharangozni, IGAZ, KIBASZOTT HŐSÖK?), ami rettenetes nagy marhaság, mert a sokkfaktor igenis hatásos fegyver, és nem taszítja, hanem vonzza a nézőt.

Batiatus és Lucretia kiiktatása mögött persze az is ott van, hogy a történet folytatása, maga a felkelés már nem igényli a jelenlétüket, ott a hangsúly abszolút Spartin és a rabszolga-szakszervezeten lesz majd, a háttérbeli machinációk a második évadot csak lelassítanák és elnyújtanák. (Történelmi tények nem támasztják alá, hogy Spartacus a kitörés során bárkit is lemészárolt volna, tehát akár életben is hagyhatták volna a párost.) 

Ami a folytatást illeti, Whitfield betegsége (Non-Hodgkin limfómája van) miatt a forgatást bizonytalan időre elhalasztották, és egyelőre egy hatrészes előzménysorozatot készítenek majd el, de amint a színész felépül (mert bízunk benne, hogy fel fog), jöhet a lázadás, és a jó kis csaták bemutatása, három évnyi történésé, amire én nem egy, hanem két évadot simán rászánnék. A pilotkritika után nem is gondoltam volna, hogy egyszer majd azt írom le, alig várom, hogy folytatódjon a szandálos vérengzés a homokban.