Aki figyeli a külföldi csatornákat, találkozhat rajtuk egy "Doctor Who" című sorozattal. Aki figyeli a Hogyvolt-ot, szintén találkozhat egy "Doctor Who" című sorozattal. Előbbi színes-szagos, pergő és akciódús, utóbbi fekete-fehér, lassú és kicsit régimódi. Gyakorlatilag egy közös szereplőjük van, az is egy nagy kék fadoboz. Namármost bármely más hasonló esetben az ember nyugodtan kiindulhat abból, hogy remake-ről van szó, a stúdiók fékezett fantáziájú próbálkozásáról arra irányulóan, hogy a meglevő copyrightból újabb pénzt csináljanak egy régi ötlet XXI. századi eszközökkel való megvalósításáról (Battlestar Galactica, Bionic Woman). Nos, a Doctor Who-val más a helyzet: a mai részek ugyanannak a sorozatnak egyenes ági folytatásai, ugyanazzal a főszereplővel. Hogy ezt hogyan sikerült a BBC-nek megvalósítani, arról szól ez a bejegyzés. Az első rész a klasszikusnak tartott - 1963 és 1989 közötti - korszakról szól az alapvető fogalmak tisztázásával, a második az első nekifutás földbeállásáról, és a 2005-ös reboot-ról. Remélem, nem lesz nagyon száraz; spoilerként annyit elárulhatok, hogy jelen írásban szerepel Ridley Scott neve, a Simpsons, a Pink Floyd, de még a Family Guy is. Ebből a listából talán az is kiderül, hogy a Doctor Who-t sosem szabad teljesen komoly sci-finek venni. Hiszen angol ;)

A harmadik Doktor 1973-as főcíme, az azóta klasszikussá vált "slit-scan" effekttel

1963-ban járunk. A Beatles kiadja első albumát, James Bond épp csak elkezdte meghódítani a világ mozijait, Martin Luther King elmondja híres "I have a dream" szónoklatát, Amerikában megjelenik az első X-Men képregény, Olaszországban megalapítják a Lamborghinit. Eközben Londonban a BBC azzal küszködik, hogy az 1955-ben az ITV által elindított független (kereskedelmi) televíziózás elszívja a nézőket. Igyekeznek minél több korosztályt megszólítani, ennek keretében egy olyan műsort keresnek szombat délutánra, a sport- és a popműsor közé, ami egyszerre szól e két adás célcsoportjaihoz, pluszban pedig még a gyerekeket is a katódsugárcső elé képes csábítani. Egy egy évvel korábbi tanulmány szerint az akkoriban első aranykora végefelé járó sci-fi erre alkalmas eszköz lehetne - Sydney Newmannek, a BBC drámákért (nem a klasszikus görög, hanem tévés értelmben) felelős vezetőjének talán emiatt olyan ötlete támad, hogy gyártsanak sci-fit az említett szombati teaidei adáshöz. De "rovarszemű idegenek ellen harcoló repülő csészealjak" helyett próbáljanak inkább valami időutazásosat kitalálni.

A Doktor

Sydney Newman azonban nem író volt, hanem inkább producer, ezért több szakemberrel is konzultált. Végül C.E. Webber és Donald Wilson közreműködésével kialakult egy rejtélyes időutazó idegen alakja, aki utazásai során olyan kalandokba keveredik, melyekből a gyerekek tanulni is tudnak - hiszen a stílust végülis tudományos-fantasztikusnak hívják...

A hobó, a ficsúr és a morgós nagypapa, azaz a második, a harmadik és az első Doktor

Hogy a főhős nem egy szép és bátor ifjú férfi lett, hanem egy morgós öregúr, részben azért történt, hogy az idősebb tévénézők felé is nyissanak. Erre volt némi remény, mert felmérések szerint a sci-fi-ket még az is nézte, aki nem szerette őket. Igazi családi tévézésre volt kilátás - amennyiben sikerül eltalálni az arányokat!

A Doktor az eredeti tervek szerint nem emlékezett volna, honnan jött, és ki is ő, ez az évek folyamán úgy módosult, hogy ő egy Time Lord, aki elégedetlen volt fajának "be nem avatkozó megfigyelő" hozzáállásával, ezért ellopott egy időgépet, és azóta csavarog vele. Csavargás közben persze állandóan sikerül belekavarnia a történelem eseményeibe, ami miatt felváltva halálra akarják ítélni, illetve saját világa, a Gallifrey elnökévé. Utóbbi jellemzően jobban szokta aggasztani, ami abban nyilvánul meg, hogy még messzebb fut a sajátjaitól, mint egyébként.

És ezzel el is értünk egy igen fontos részlethez: hogy a Doktor fut. Gyakran és sokat. Amikor pedig valamiért nem tudott elég gyorsan futni, akkor...

A Doktor regenerálódik

Ez az, ami lehetővé teszi, hogy a sorozat főszereplője mindig ugyanaz az alak legyen: ha a Doktort baleset éri, vagy már olyan öreg/frusztrált a színész, hogy nehezére esik a szereplés, a renegát Time Lord új testben él tovább. Ez gyakorlatilag egy új humanoid formát jelent, egy új embert; nem csak új arccal, de új szokásokkal, új stílusérzékkel és új hozzáállással a dolgokhoz. Csak az emlékek és a tudás marad meg, bár regeneráció után egy ideig néha ezek is szabadságra mennek.

Az első Doktorból második lesz az 1967-es The Tenth Planet utolsó, elveszett (erről később még szó lesz) részének véletlenül megmaradt utolsó jelenetében

A Doktorok közti különbségek néha elég élesek, ez főleg azokban a részekben szokott előjönni, amikor találkoznak régebbi/újabb önmagukkal (mert egy időutazós sorozatban ezt is meg lehet csinálni). Az Első (William Hartnell) egy morgós, gyakran arrogáns öregember volt. Vele ellentétben a Második (Patrick Troughton) egy vicces nagybácsi, aki problémamegoldásként néha leül a földre, és furulyán valami gyerekdalt játszik. A Harmadik (Jon Pertwee) szintén idősebb figura volt, de az előzőekkel ellentétben a "vagány nagybácsi" típus, aki ritkán bukkan fel családi eseményeken, de akkor nagyon jó sztorikat mesél arról, hogy hogyan harcolt a Tengerészetnél. Ő volt a "James Bond Doktor", akinek dögös kocsija volt, és aki néha nem az eszével járt túl az ellenségen, hanem egyszerűen ledzsúdózta. A Negyedik (Tom Baker) egy elszállt, ugyanakkor mindenből viccet csináló kalandor volt, aki máig a legklasszikusabb Doktornak számít. Ötödik (Peter Davison) hozzá képest egy empatikus alak volt; bár némileg hiú, de azért aranyos. A Hatodik (Colin Baker) a sorozat gyors leépülésének jelképe lett, ízléstelen ruháival és erőszakos stílusával (amit persze nem a színész talált ki). Helyette gyorsan behozták a Hetediket (Sylvester McCoy), akinél meg átestek a ló túloldalára: egy bűvésztrükökkel szórakozó bohócot játszattak vele. Ezt észre is vették, ezért elkezdtek több mélységet adni a karakterének, de eddigre a BBC-nek elege lett az egészből, és inkább nem rendelt be több évadot. Nyolcadik (Paul McGann) csak egy 1996-es "tévémoziban" szerepelt, de mivel a hardcore rajongók ki voltak éhezve új Doctor Who kalandokra, sok könyv, hangjáték és rajongói történet főszereplője lett.

Tizedik éppen Barcelonába akar menni. Pontosabban a Barcelona bolygóra, ahol a kutyáknak nincs orra.

Az "új" sorozat Christopher Eccleston-t hozta Kilencesként: egy bosszúval teli, de a Negyedikhez hasonlóan szórakoztatóan őrült figuraként. Hozzá képest Tizes (David Tennant) elég sokat örökölt az Ötödikből, plusz elég sok új tulajdonságot hozott ahhoz, hogy a Doktor alakja igazán új életre keljen. Ő volt az első Doktor, aki valódi halálként élte meg a regenerálódást, és küzdött ellene, igyekezett elkerülni. Tizenegyesből (Matt Smith) még csak körülbelül egy percnyit láthattunk, az ő kalandjai 2010 tavaszán kezdődnek; egyelőre történelemtanárnak öltözött emósra hajaz. Mindenesetre ő is más, mint elődje.

A jármű

A később zseniálisnak bizonyuló döntésekről utólag mindig csak legendák maradnak tények helyett, de állítólag a kék rendőrségi telefonfülke ötlete úgy merült fel, hogy az időgép formájának kitalálására irányuló sikertelen megbeszélés után az egyik résztvevő hazafelé menet meglátott egy ilyet. Korábban szó volt arról, hogy nem fogjuk látni magát a járművet, és arról, hogy ne csak időben, hanem az űrben is képes legyen utazni nevezett járgány, hogy a kalandok még sokszínűbbek lehessenek. Valaki erre bedobta, hogy mivel nincs pénz látványos díszletekre, legyen az a fedősztori, hogy a gép mindig a környezetébe simulva álcázza magát. Nem tudni pontosan, kinek volt az ötlete, de ez az álcázóberendezés aztán rögtön az első részben "elromlott", innentől kezdve az ötvenes évekből származó rendőrségi fakabát elindult a vizuális ikon státusz felé.

John Cleese egy 1979-es részben műalkotásként lelkendezik a véletlenül egy művészeti gallériában landolt időgépről 

A telefonfülke persze igazából nem maga a hajó, csak a kinézete. A "Time And Relative Dimensions In Space (TARDIS) 40" típusú szerkezet belseje ugyanis egy másik dimenzióban van, ez csak a kijárata abba a világba, ahol éppen landolt. Köznapiul ezt úgy mondják, hogy belülről nagyobb, mint kívülről, aminek a felismerése most már negyvenvalahány éve running gag azon szereplők számára, akik bejutnak. A rajongók persze vérre menő vitákat folytatnak arról, hogy pontosan hány kiló az idő- és űrgép, illetve hogy hány szobája van, de a sorozat báját pont az ilyen homályos, bármikor továbbkavarható részletek jelentik. No meg az, hogy ez a hajó igazából egy elavult ócskaság, ami állandóan elromlik, és gyakran nem ott és akkor materializálódik, ahol és amikor kellene.

A TARDIS némi barkácsolás után alkalmas még a londoni forgalomban való közlekedésre is!

Ezzel az elemmel a készítők elérték, hogy a főszereplőket különösebb magyarázat nélkül bármilyen szituációba be lehet dobni, nem kell elmagyarázni, hogyan és miért kerültek oda. Ráadásul ez újabb komikus és/vagy drámai elemet hoz a történetbe, mondaná a bennünk lakozó Réz András, hiszen tényleg elég vicces egy olyan idő- és dimenzióugró űrhajó, amit többek közt egy biciklipumpával kell irányítani, ami állandóan kigyullad, vagy egyszerűen csak cserbenhagyja a Doktort. Mindezeken túl a hajó a kezdeti "ez csak egy öreg gép" állapotból eljutott oda, hogy kiderült róla, igazából nem is gép, hanem telepatikus életforma-szerűség, hangulatokkal és érzelmekkel.

Az útitársak

A kalandhoz kevés egyetlen szereplő: mindig kell valaki, aki bajba kerül, és akit meg kell menteni - vagy aki időnként maga menti meg a Doktort. Ez eleinte családi allegória szintjén volt jelen: volt egy anyafigura, egy erős férfi, és egy gyerek, aki hülyeségeket csinált. Később az erős fiatal férfi mellett egyre gyakrabban miniszoknyás, vagy legalábbis szűk ruhákat hordó és/vagy látványos dekoltázsú fiatal nők jelentek meg.

Az ötödik Doktor éppen haldoklik, bár nem éppen rossz környezetben

Persze a rajongók tagadják, hogy ez valaha is a legkisebb hatással lett volna tévénézési szokásaikra :) az új sorozatban pedig igyekeztek eltávolodni ettől az elemtől.

Az ellenségek

Mint korábban írtam, Sydney Newmann egy ismeretterjesztő jellegű sorozatot szeretett volna, csak valaki "elszúrta". A második részhez (itt a "rész" egy több adásból álló, összefüggő mini-sorozatot jelent) ugyanis egy Terry Nation nevű írótól rendeltek egy történetet, aki gyerekkorának második világháborúval kapcsolatos félelmeit egy "Dalek" nevű ellenfél megalkotásával írta ki magából. A népszerű tévhittel ellentétben azonban eme ellenfél kinézetét nem ő alkotta meg, hanem egy Ridley Scott nevű fiatal tervező.

A negyedik Doktor éppen nem tudja eldönteni, mitől féljen jobban: az eldugult lefolyótól, vagy a Dalekektől

Na jó, a végén nem ő alkotta meg (mert épp nem ért rá), hanem egy Raymond Cusick nevű illető, aki állítólag csak a szörnyek mozgásának jellegét akarta volna a főnökeinek egy sószóró segítségével demonstrálni, de valahogy úgy alakult, hogy a végén az egész jószág egy nagy, guruló sószóróra hasonlított. Hogy aztán a sugárfegyver mellé ki (és miért) tette oda a vécépumpát második karként, azt már senki se meri bevallani :) Mindenesetre minden várakozás ellenére a Dalekek azonnal sikeresek lettek, és nem kicsit: szabályos Dalek-mánia alakult ki, ami odáig fajult, hogy időnként politikusok Dalek-nek nevezték ellenfelüket, DeGaulle-t Dalek-ként ábrázolták karikatúrán, és 10 megkérdezett gyerekből 9 tudta helyesen azonosítani a Dalek-okat, ezzel túltéve bármelyik közszereplőn. A sorozat azóta sem szabadul tőlük: bár a Doktor már tucatnyi alkalommal megsemmisítette a Dalekokat - hol űrhajón, hol valami bázison, hol a szülőbolygójukon, hol a Föld felett keringő űrhajókon, London légterében, vagy éppen a Medúza-ködben - mindig visszajönnek, mert vissza kell jönniük.

Persze más ellenségek is jöttek; az örök második helyezett a Cyberman (egyes fordításban Kibember, másikban csak simán Kiborg). Ők vászonba csavart, fejükön lámpát viselő, kezükben hősugárzót hordozó, hülyén beszélő statisztikából mára tényleg dögös gyilkosokká alakultak. Ennek ellenére a sorozat igazi specialitása, hogy teljesen hétköznapi dolgokból ijesztő veszélyt tud csinálni, legyen az kirakati bábu, szobor, kisgyerek, vagy éppen zsírégető táplálékkiegészítő (!). Sőt, igazából ezek az igazán nyomasztó részek, nem a vécépumpás tankok...

Kulturális hatás

Ez az, amit nehéz megmagyarázni. Maga a sorozat gyerekműsorként szerepelt a BBC büdzséjében, emiatt a produkció rendelkezésére álló összegnél még talán a Szomszédok költségvetése is magasabb lehetett, ez pedig elég gyakran vezetett "Pirx kapitány szindrómához" (=olyan díszlet, jelmez, kellék vagy kosztüm felbukkanása, ami mellett nehéz a történetet komolyan venni). Ennek ellenére több generáció nőtt fel a sorozaton, ami annyira az angolszász kultúra része lett, hogy amikor a Metropolitan Police tiltakozott az ellen, hogy a BBC levédette a kék rendőrbódé jogait, a bíróság a BBC javára ítélkezett!

Millió helyen találkozhatunk Doctor Who utalással, leggyakrabban a Negyedik Doktorral kapcsolatban. Csak pár példa: a Simpsons több részében is felbukkan Tom Baker figurája a hosszú sállal, akárcsak a Family Guy-ban, lásd fentebb. A TARDIS szerepelt Iron Maiden lemezborítón, a sorozat főcímzenéje felbukkant Pink Floyd koncerteken, feldolgozta az Orbital és a KLF is. Parodizálták a Saturday Night Live-ban, és sokszor utalgatnak rá más sorozatokban, ha időutazásról van szó.

Legközelebb valahonnan innen folytatjuk...

Fotók: Doctor Who Image Archive, (C) BCC