Váncsa István pár évvel ezelőtt megjelent szakácskönyve egycsapásra népszerűvé vált azok között, akik unták már a sablonszakácskönyveket. A népszerűség persze a remek összekötő szövegeknek is köszönhető. Nem csoda, hogy sokan megörültek, amikor Váncsa Istvánt a TV Paprika ősszel indult, saját gyártású tehetségkutató műsorának, a Castingnak a zsűrijében látták. Azt viszont a fiatalabbak nemigen tudják, hogy az újságíró a hetvenes évek közepétől tévékritikákat is írt, amelyek már akkor legendássá és nagyon olvasottá váltak, ugyanis Váncsa teljesen más stílusban fogalmazta meg cikkeit, mint a kortárs tévékritikusok. Persze emiatt tevékenységét kisebb botrányok és folyamatos feljelentgetések is kísérték. Interjúnkban Váncsa Istvánt a Castingról és a tévékritikusi munkásságáról kérdeztük.

1979 karácsonyán jelent meg a Dűljön össze ez a vendégfogadó című publicisztikája, ami a korabeli vendéglátás áldatlan állapotáról szólt, de más cikkekben, például a tévékritikákban is feltűnt, hogy ön már akkor is erősen érdeklődött a gasztronómia iránt.

Így van. Valamikor rég egy színésznő elmondta nekem, hogy az anyukája elolvasta legutolsó színikritkámat, és a továbbiakban ebből főzi a töltöttkáposztát. Négy évig írtam a Film Színház Muzsikába színikritikákat a hetvenes évek vége felé, párhuzamosan a tévékritikákkal. Egyiknek a közepébe beraktam egy töltöttkáposzta receptet, némely színésznőanyukák pedig kipróbálták.

Amikor a Casting című műsor zsűritagjának felkérték, nem félt attól, hogy gyenge minőségű lesz majd a végeredmény? A Szellemvasút bukása óta nem tart attól, hogy rossz műsor kerül ki a vágóasztalról?

Jó műsor lesz, vagy rossz műsor lesz, ez mindig kockázat. Az ember sose tudja, hogy mivel, mikor fürdik be. Nem is érdemes előtte különösebben sokat gondolkodni, mert a média a legsíkosabb terület. Ha az ember csakugyan attól tart, hogy jégre fog menni, inkább bele se vágjon.

Egyébként én még nem láttam a Castingból egyetlen kockányit se. Egyszerűen nem volt rá időm. Viszont megkaptam a csatornától dvd-n az egész sorozatot, amint tudom, megnézem. Ha már ilyen jól elbeszélgetünk róla.

Egy menetben vették föl az összeset?

Négy nap alatt. Kánikulában, reggeltől estig, emberpróbáló volt.

Ez látszott is a versenyzőkön.

Szellőzés szinte semmi, ráadásul a stúdiót a lámpák tovább fűtik. A szakács ráadásul tűzhely mellett áll, és igen fürgén mozog, mert időre kell elkészülnie. Node a profi szakács élete egyébként sem leányálom. Nagyjából egy olvasztáréval hasonlítható össze. Életszerű körülmények voltak.

A Viasaton fut most a Mesterszakács, ott minden adásban egy ételt kell főzni a versenyzőknek. Olyanok mentek oda, akik azt gondolják magukról, hogy tudnak főzni, és mégis, ha nem egy előre kitalált kaját kell főzniük, hanem ott mondják meg nekik, mit főzzenek, akkor gyakran hibáznak. Nincs olyan rizikó a Castingban, hogy ha a szereplők választják ki, hogy mit főzzenek, akkor ebből nem is derül ki annyira, hogy jó szakácsok-e, és hogy mennyire széles a repertoárjuk? Egyáltalán, van-e nekik olyan?

A Castingban a középdöntőben már kosárból kellett főzni, a döntőben pedig kaptak egy receptet, megkapták hozzá a nyersanyagokat, és azt úgy készítették el, ahogy akarták, gyökeresen újragondolva, egészen másfajta technológiával, mint ahogyan az eredetileg készülni szokott. Egyik-másik fantasztikus dolgokat hozott ki belőle. Tulajdonképpen ezeknél lehet lemérni, hogy mennyi kreativitás, mekkora gasztronómiai fantázia van valakiben. Egyszerűen kap egy néhány elemből álló halmazt, az alapanyagok egy szűk készletét, és ebből tessék megcsinálni azt az ételt, aminek a nevét most hallotta először. Ott van a hozzávalóknak a mérsékelt számosságú sokasága, és akkor kitalál valamit.

Volt olyan érzése a forgatások során, hogy olyan szereplőt kell kiejteni, akinek inkább maradnia kellene?

Többször alakult úgy, hogy azonos súlyú szereplők kerültek egymás mellé. Csak esetleg gyökeresen más volt az erősségük, az egyik az inkább zsonglőrködni tudott, a másik meg inkább basszusklarinétozni, de nagyon jól csinálta mindegyik a magáét. Na most ezt hogy hasonlítsuk össze? Valakit mégiscsak ki kellett ejteni, az ember nyilván próbál racionálisan gondolkodni ilyen esetekben. 

Az ilyenfajta tehetségkutató műsorokban a zsűrinek is hangsúlyos szerep jut. Ehhez képest a végleges verzióban annyit nem vágtak be az önök bírálataiból. Ez a műsoridő szűkössége miatt alakult így, vagy önöknek ott a helyszínen sem volt annyi szerepe?

A zsűri meglehetősen aktív volt, de hát húsz perc, az húsz perc, és a műsornak mégiscsak a jelöltekről kell szólnia, nem a zsűriről. A zsűri szerepe másodlagos.

Főzőműsorokat szokott nézni?

Nem, nem.

De úgy tudom, főzősblogokat szokott olvasni.

Néha előfordul. Alapértelmezés szerint nem. Azért van néhány gasztroblog, amit szeretek. Ilyen például a Bűvös szakács, az kihagyhatatlan, vagy a kitűnő Chili & Vanília.

Van egy érdekes kapocs a főzőműsorok és a régi tévékritikái között. Írt egy kritikát annak idején a Főzőcske - de okosan-ról. Az más típusú főzőműsor volt, mint azok a főzőműsorok, amik például a TV Paprikán mennek, a Főzőcske - de okosan-ba az akkori hírességeket hívták meg, Horst Tappertet és Fritz Weppert a Derrickből, Ladislav Chudíkot a Kórház a város szélén-ből, és persze magyar színészeket, televíziósokat is. Érdekes, hogy pontosan azt hiányolta abból a sorozatból a '79-es kritikájában, ami a mostani főzőműsoroknak a lényege, vagyis az alapanyagokkal kapcsolatos tudnivalók, technológiai fogások elmondását, a tanítást.

Ez egy gyökeresen másik világban, más körülmények között fogalmazódott meg. Abban az időben az ember nagyon nagyon sok tekintetben, az élet számos szeletével kapcsolatban gondolt dolgokat, amik most az elmúlt húsz évben valamilyen értelemben megvalósultak, de rendszerint úgy, hogy sok köszönet azért nincsen benne. De mégis, létező igényt teljesítettek be.

Abban a kritikában arról írt jórészt, hogy örvendetes, hogy ez a műsor elindult, de nem kapni semmi alapanyagot a boltban, se májat, se hátszínt, se bélszínt, se borjúhúst. Tudom, hogy akkoriban sokat cikkeztek arról, hogy mi a hiánycikk. De tudjuk azt is, hogy a legártatlanabb megjegyzés is számíthatott rendszerkritkának. Hiszen ez lett a sorsa a Dűljön össze ez a vendégfogadónak is, ami hasonló tartalmú cikk. Ez a főzőcskés kritika rendszerkritikának számított? Honnantól számított egy bírálat rendszerkritikának?

Ezt abban az időben sem lehetett világosan látni. Én lepődtem meg a legjobban, amikor kiderült, hogy a tévékritikáim, noha semmi másról nem szóltak, csak a televízióról, rendkívül rövid idő alatt rendszerkritikaként kerültek be a köztudatba. Tehát az olvasó úgy olvasta őket mint rendszerkritikai jellegű dolgokat. Mégpedig azért, mert a televízió mint olyan, az establishment részének számított, a komplett szocialista intézményrendszer kitüntetett fontossággal bíró eleme volt. Ha tehát ennek az intézménynek a működését bíráló szavak érik, akkor ez valamilyen értelemben a rendszer egészével kapcsolatban fogalmazódik meg.

Nekem ez nem jutott eszembe akkoriban, de a legérdekesebb az, hogy a Dűljön össze ez a vendégfogadó című publicisztikám azokban, akik még most is emlékeznek rá, egy nagyon nagyon fontos rendszerkritikai dokumentumként maradt meg. A kilencvenes évek folyamán ezt még sokan úgy emlegették, hogy igen, ez nagyon keményen megmondta abban az időben. Nem, nekem eszem ágában nem volt. A szerkesztőségbe elküldték recenziós példányként Gundel Imre A vendéglátás emlékei című nagyon jó könyvét, hazavittem és írtam róla egy anyagot. Eszem ágában nem volt rendszerkritikát írni. Én a könyvről írtam.

Hogyan lett önből tévékritikus? Jovánovics Miklós miért pont önt találta meg?

Fogalmam sincs. Valószínűleg mondta neki Hámos György, hogy nem csinálja tovább. Hámos volt előttem az Élet és Irodalom tévékritikusa, és ő már akkor jó ideje beteg volt. De nem lehetett tudni, hogy Jovánovics miért pont engem választott.

Egyébként az Új Írásnál engem eleve ő talált ki. Felbukkantam a New York palotában, mint ismeretlen, bamba képű szegénylegény, ő pedig nyilván aznap reggel, borotválkozás közben döntött úgy, hogy most felfedezünk egy kritikust. Ebben a hangulatban ment be a szerkesztőségbe, mit ad isten, ott voltam a folyosón: én lettem az, akit fölfedezett. Két évvel később, '75 januárjától Jovánovics lett az ÉS főszerkesztője, oda is könyvkritikákat írtam, elég harmatosakat. De Jován nem vesztette el a kedvét, sőt úgy döntött, hogy én leszek a tévékritikus. Forró júliusi nap volt, ültem a repülőtéren, mert a MALÉV üzemi lapjánál dolgoztam, csengett a telefon, Jován közölte, hogy elsejétől én vagyok az Élet és Irodalom tévékritikusa. Azt mondtam, jó.

És akkor kellett venni a bizományiban egy tévékészüléket...

Úgy, ahogy mondja, így van.

Ön előtte nem is nézett tévét.

Nem.

1975 augusztusától kezdett írni, és 1976 tavaszára kezdett bedurvulni a dolog, akkor kezdtek sorjázni az emlékezetesen vicces és a hagyományostól teljesen eltérő stílusban írt kritikái.

Fél év kellett amíg részint megtaláltam a saját hangomat, részint pedig kitapinthattam a lehetőségek határait. Hogy tulajdonképpen mi az, amit én itt csinálhatok. Az ÉS nagyon jó szerkesztőség volt, a főnökeim nemigen szóltak bele a munkámba. Persze ha csakugyan valami kényes területet érintettem, akkor azért igen. Egyébként nem akartak lenyesegetni rólam semmit, az akkori körülményekhez képest az elgondolható legnagyobb szabadságot kaptam meg. És hát ezzel élve, és mintegy kitapintgatva az adott terrénum határait, jutottam el következő tavaszra addig, hogy nagyjából sejtettem, hogy merre hány lépés.

Egyébként még stiláris értelemben sem szólt bele senki abba, amit csinálok. Faragó Vili volt az elsődleges olvasóm, ő úgy nyilvánított véleményt, hogy amikor tetszett neki a kézirat, akkor bejött hozzám és azt mondta, hogy jó. Ha nem tetszett neki, akkor nem jött be. Jó ítéletű ember volt, a hallgatására is hallgatni lehetett. Sokat tanultam tőle, abból, amit nem mondott ki. Csak figyelni kellett arra, hogy miről nem beszél.

Jovánovics Miklós megmondta, hogy mit vár tévékritikaként öntől. Érdekes, hogy az az elképzelés teljesen más volt, mint a mai elvárásaink egy tévékritikával szemben.

Jovánnak úgy általában a kritika műfajával kapcsolatban mai szemmel nézve egészen érdekes elgondolásai voltak. Számtalanszor elmondta, hogy a kritika a világról szóljon. Tehát publicisztikus legyen, ne ragadjon le a műnél, hanem a műsorról beszélve azért mégiscsak elsődlegesen a világról beszéljen. Tulajdonképpen beszéljen el a dolog mellett. Ő igazából minden kritikában publicisztikát akart olvasni. Természetesen nem elsődlegesen rendszerkritikai publicisztikát, mert ezért őt folyamatosan lebaszták. Az ideális az lett volna számára, ha mondjuk publicisztikus kritikát írunk, de konstruktív jellegűt.

Nem is volt nekem ezzel az égegyadta világon semmi problémám, meg egyébként is, azok a dolgok, amikről én írtam, nem voltak olyan súlyosak, annyira fontosak, annyira érdekesek, és annyira kibontandók, hogy ne lett volna kedvem akár az ürügyükön, akár csak úgy mellesleg asszociatív módon más dologról beszélni. Volt kedvem.

Egy '83-as interjúban említette, hogy jöttek feljelentések a kritikái miatt. Ez tulajdonképpen mit jelentett?

Ez azt jelentette, hogy hetenként, kéthetenként, háromhetenként a televíziónak valamelyik felsővezetője elment Aczélhoz, és elmesélte neki, hogy én mennyire kártékony ember vagyok. Ez volt a feljelentés. Amikor valami olyasmit írtam, ami tényleg nagyon nem tetszett, akkor azonnal, abban a szent pillanatban. Jován pedig meglehetős gyakorisággal járt raportra Aczélhoz és olyankor az Aczél lebaszta. Ez így folyt. De ez volt a dolgok természetes rendje.

A többi kritikussal is így folyt ez?

Nem hinném, hogy ennyire így lett volna, mert azért a többi kritikus szordínósabban fogalmazott. Akik a napilapokban dolgoztak, akarva-nem akarva belesimultak egy bizonyos sajtóstruktúrába. Nem is lehetett másként, a napilapok nem engedték volna, hogy a lap általános hangneméből bárki is kihadonásszon. Vidéken még annyira se. Tehát a sajtón belül másnak nem nagyon volt lehetősége, hogy ebben a műfajban botrányos módon nyilvánulhasson meg. Erre nekem volt módom, jóformán egyedül. És természetesen ennek meg is voltak a következményei. Aczél többször ki akart rúgatni.

A többi kritikus, napilapokban, a Film Színház Muzsikában szintén írt negatív kritikákat, de őket mégsem akarták kirúgatni, mivel hagyományos hangnemben írtak. Adódik a kérdés: aki ennyire kilógott a kritikusok közül, mint ön, egyáltalán hogy maradhatott meg?

Az ÉS mint egy kis példányszámú irodalmi és politikai hetilap, eleve amolyan szelepként működött, itt megszólalhattak olyan szerzők, akik máshol nem voltak kívánatosak. Diliflepnije volt a lapnak, de persze nem arra kell gondolni, hogy az ÉS bármiféle ellenzéki szerepet tölthetett volna be. Viszont mégiscsak kevésbé voltak rá érvényesek azok az általános szabályok, amelyek egyébként a sajtó működését korlátozták.

1975-76-ban, amikor odakerültem a laphoz, a példányszám huszonkétezer körül volt. '79-re ez felment hatvanezerre. De itt megállt, ugyanis nem engedtek többet nyomni, ennyi lehetett a maximális példányszám. Az indoklás borzasztó egyszerű: nincs több papír. Kötött valutaalapú gazdálkodású ország, a papírt Finnországból hozzuk konvertibilis valutáért. Nincs több valuta, nincs több papír. Tehát diliflepnit csak akkor lehet kiadni, ha a példányszám limitált.

Tehát a diliflepni miatt az ÉS-től valamennyire megtűrték az ilyen hangnemet, de azért mégis ki akarta önt rúgatni Aczél.

Az, hogy mégiscsak ki kellene engem rúgni, időről időre természetesen felmerült. Aczél nem nagyon örült annak, hogy miattam rágják a fülét, ez őt untatta. Jován viszont egyáltalán nem gondolta úgy, hogy el kéne engem tüntetni. Aztán a végén őt tüntették el, mármint Jovánt, az írószövetség főtitkára lett.

Törőcsik Mari és Maár Gyula egyszer nagyon kiakadt egy írásán. Ez hogyan történt pontosan?

Maár Gyula készített egy portréfilmet a feleségéről, Törőcsik Mariról, ez olyan szado-mazochisztikus portréfilm volt. Legyen a portréalanynak minél rosszabb. Ez egyértelműen ki is derült a filmből, tulajdonképpen olyan volt, mintha folyamatosan szegeket verne az interjúalany körmei alá. Én ezt megírtam.

Ezek után történt az, hogy Maárék úgy döntöttek, hogy mindketten abbahagyják a szakmájukat, házat vesznek valahol vidéken, odaköltöznek, ám ezt előbb lenyilatkozzák a magyar és nemzetközi sajtónak, valamint elmondják Kádár elvtársnak is. Mindezt az én három flekkem miatt. 

Erre mondta nekem Száraz Gyuri akkor, hogy ha csakugyan elérem ezzel a kritikával, hogy Maárék otthagyják a szakmát és elmennek vidékre, akkor már én is abbahagyhatom, merthogy minek folytassam tovább, költözzek én is vidékre, esetleg Maárék mellé, és esténként összejárhatunk kanasztázni.

Ma visszaolvasva azt a kritikát, nem is lehet pontosan érteni, miről szól. Színésznőt boncolni nagy öröm címmel jelent meg, és egy "álomnak" a leírása. Nekem is csak később esett le, hogy lehet, hogy ez volt az a cikk, ami miatt megsértődtek.

Rátapintott egy műfaji sajátosságra. Abban az időben, lévén egyetlenegy csatorna, mindenki ugyanazt a tévét nézte. Tehát nem kellett beleírni a szövegbe, hogy egyáltalán miről van szó, hiszen mindenki látta. Ha lett volna négy-öt csatorna, akkor lett volna arra esély, hogy valaki nem látta azt, amiről én most írok, és akkor mégiscsak meg kéne mondani, hogy miről szól ez a szöveg. Egyetlen csatorna volt, mindenki azt nézte, mindenki tudta, hogy miről van szó. Nincsenek benne háttérinformációk, így utólag már nem érthető.

Nemrégiben azt nyilatkozta egy interjúban, hogy a sok-sok tévécsatorna korszakában a hagyományos értelemben vett tévékritikának nem sok értelme maradt. Hogy érti ezt pontosan? Hiszen a tévékritikák nagyon olvasottak itt a Comment:comon is.

Gyakorlatilag akkoriban volt Magyarországon egy tévécsatorna, meg volt egy fél, most viszont több mint nyolcvan tévécsatorna érhető el magyarul. Mondhatnánk, hogy ez nem nagyon számít, hiszen a nézői érdeklődés két vagy három kereskedelmi csatorna köré koncentrálódik. Csakhogy az újabb felmérések szerint a nézői érdeklődés kezd elmozdulni a tematikus csatornák felé. Továbbá megjelent a placcon egy olyan réteg, amely már nem is feltétlenül a tévében keresi a szórakozást, hanem akár az interneten. Tehát ebben az esetben evidens, hogy az a kitüntetett szerep már nem fogja megilletni a tévékritikát, mint ami megillette a hetvenes években, amikor volt egy darab tévécsatorna, amit az emberek általában fekete-fehérben néztek, és mindenki ugyanazt a műsort szidta.

Ehhez tegyük hozzá, hogy a kereskedelmi televízióban a műsor nem más, mint az idő értelmetlen múlása két hirdetés között. A műsorra gyakorlatilag csak azért van szükség, hogy legyen hova betenni a hirdetéseket. A kereskedelmi csatorna műsoráról a kritikát tulajdonképpen a részvénytársaság közgyűlése mondja ki. Ha van bevétel, akkor jó volt a műsor, ha nincs bevétel, akkor nem volt jó.

Persze a nézők mondanak a műsorról bármit, és ezzel a joggal természetesen a kritikus is mondhat róla bármit. Csakhogy a kritika klasszikus létezési módjában azért volt ennek egy bizonyosfajta kétirányúsága, tehát a kritika nemcsak a nézőhöz, nemcsak a befogadóhoz szólt, hanem az alkotóhoz is. A kritikus feltételezhette, hogy az, amit ő elmond, valamilyen formában az alkotót is érdekelheti. Vagy az alkotók közösségét érdekelheti. Ez most elképzelhetetlen, mert az alkotási folyamatban résztvevőket ez az egész kibaszottul nem érdekli. Annyira nem érdekli, hogy el se lehet mondani, mennyire nem. Mert őket egészen más célok, más érdekek, más megfontolások mozgatják. Fel sem merül az, hogy a kritikai tevékenységnek ahhoz, amit ők csinálnak, bármifajta köze lehet.

Régen egy kritikus abban a tudatban írt, hogy az alkotók is olvassák, és esetleg tanulnak a kivesézett hibákból?

Vagy legalább bosszankodnak rajta, vagy feljelentenek, vagy berúgnak, vagy mittudomén. Szóval valamilyen hatása lesz. Mostmár ez ugye elképzelhetetlen.

Akkor ezért volt az, hogy minden interjúban elmondta, és az Epilógus című utolsó, a tévékritikusi tevékenységét lezáró, elköszönő cikkben is megfogalmazta, hogy az egész egy sziszifuszi munka volt. Megunta a tévékritika írást, mert nincs semmi foganatja. Nem is értettem, amikor ezeket olvastam, miért lenne foganatja?

Igen, ez most már teljesen jogos kérdés. Hát mifajta értelme lehetne? Természetesen. De abban az időben az ember még dédelgette magában azt a hiedelmet, hogy az ő munkája esetleg elgondolkodtatja az alkotót. Nem arról van szó, hogy én adok neki tanácsokat, hanem csak arról, hogy esetleg annak alapján, amit én leírtam, lesz egy ötlete, vagy bármi. 

A készülő mediterrán gasztronómiai könyv munkája hogyan áll most?

Készül, mint a Luca széke. Tulajdonképpen nagyon sok megvan ebből, tehát összességében véve egy nagy szövegtest van készen, csakhogy én ezt felosztottam három kötetre. Az első kötetet jövő év végére mindenképpen meg akarom csinálni. Abból most olyan háromszázötven oldal van meg, mármint ennyi könyvoldal; a teljes terjedelme ötszáz körül vagy afölött várható. És nagyjából ennyi lesz a második és a harmadik kötet is. Készül, mint a Luca széke.