Amikor a Tilos először beszüntette az adását '94-ben (merthogy pályázniuk kellett a frekvenciára, de ez most mellékes), hallgattuk az utolsó adást, na, az valóban megható volt, kis, csóró kalózadó, nájlonszatyorból adtak, és a műsorvezetéshez elengedhetetlenül szükséges sört sem szponzorálta senki. A Sláger Rádió viszont egy kereskedelmi vállalkozás, persze tudjuk, hogy sokaknak ez emeli meg a napi endorfin szintjét, ízlések és pofonok, de a megrögzött rajongókon kívül nem sokan tudják átérezni, hogy miért kéne megsiratni ezt a rakás irritáló műsorvezetőt, akik épp eleget idegesítették az embert, ha a boltokban, meg sörözőkben kellett háttérhallgatni őket. Úgyhogy a Sláger utolsó percei nem voltak különösebben megrázóak, ráadásul az egyik műsorvezető csaj folyamatosan pattogott, hogy gyerünk, gyerünk, gyerünk, nincs már időnk, te is gyere, onnan hátulról is. Mint egy tisztességben bekattant idős tornatanár, hát ez tényleg baromi megható. Merthogy az utolsó percekben mindenkinek bele kellett volna mondani valamit búcsúzóul a mikrofonba, de senkinek nem jutott eszébe semmi. Végül azért megoldották, úgyhogy meghallgathattuk tízszer azt, hogy 'imádtam ezzel a csapattal dolgozni'.

Az utolsó egy percben Heal Edina köszönt el a hallgatóktól, csodálatos, hogy az elmúlt pár hét alatt nem sikerült írni számára egy értelmesebb elköszönő beszédet. Persze az adó szempontjából tökmindegy, hiszen a szerkesztőség épülete előtt gyülekező hard core rajongók ilyenkor már úgyis kómában vannak a sokktól, és csak arra várnak, hogy a rádiósok kijöjjenek és együtt folytatódjon a búcsúbuli, a fő üzenet meg úgyis az volt, hogy 'nem adom fel!', ez meg átjött, letudták. Az utána következő csend viszont a Sláger Rádió tizenkét évének legjobban sikerült műsora volt.