Úgy örültem a tegnapi napnak, mint proverbiális majom a nemiszervének, hiszen ismét beköltözött a texasi Dillon az életembe, megint van Friday Night Ligths, immáron negyedik évada. A hányatott sorsú, de a Direct TV-nek, valamint az NBC-nél főleg faszságairól ismert Ben Silvermannak köszönhetően életben maradt sorozat egy kisváros gimis futballcsapatairól szól (immáron kettőről), ami ugye első blikkre nem egy nagy truváj, de ha az ember hagyja, hogy a történet magával sodorja, akkor olyan élményben lesz része, amit jelenleg a tévében látható szériák egyike sem tud biztosítani.

Mélyen emberi sorozat ez, a minidrámákkal és komikus szituációkkal együtt, egy olyan nagyívű sztori, amit nem lehet elsietni, és nem is kell, oda kell és lehet figyelni az apróságokra, a részletekre, az írók nem nagyolják el a karaktereket, mindenki és minden él és lélegzik, a néző a nagyszerű kameramunka és szokatlan munkamódszerek miatt úgy érzi, mintha folyamatosan ott lenne a szereplők mellet. A színészeket ugyanis nem úgy instruálják, mint általában, tessék ide állni, tessék oda nézni, és így tovább, hanem hagyják, hogy ösztönösen, természetesen alakítsák a jeleneteket, minden snittet több kamerával vesznek, és a később döntik el, melyik ragadta meg legjobban a pillanatot. 

Nem leszek spoileres, és egy szót nem ejtek a negyedik évad történetszálairól, tessék megnézni, mit lehet kihozni nem túl sok pénzből, de elhivatott stábbal és kiváló színészekkel dolgozva. A Friday Night Lights a szokásos sporttoposzokat és gimis-tinifimes sablonokat ugyan szintén ellövi epizódjaiban, de Jason Katims készítő és írói még ezt is képesek úgy megoldani egy-egy aprósággal (Panther Pizza pl.), hogy ne érezze úgy a néző, hogy őt most itten megvezetik. Egy tökéletes sorozat tökéletes évadkezdete volt.