Amikor meghallottam, hogy az SG-1 és az Atlantis után egy újabb spinoff-fal folytatódik a Csillagkapu-franchise, csak legyintettem egyet, mert bármennyire is jó volt az Atlantis, tulajdonképpen ugyanazt nyújtotta, mint a nagy előd: más helyszínen és más főellenséggel, de alapvetően a régi történeteket dolgozták fel, volt benne vicceseket beszóló ember meg kemény ember, meg az SG-csapatba beválasztott idegen (ebből menten kettő is), és mentek szépen a Vancouver melletti fenyőerdőre kísértetiesen hasonló bolygókat felfedezni. 

A készítők a Universe-ről azt ígérték, hogy új színt hoz a kifáradóban lévő veterán sci-fi-be, rebootról beszéltek, és nagyon keményen néző színészekkel súlyosbított karakterposztereket mutogattak, de láttam én már karbatett kézzel rám meredő Teal'c-képet, szóval nem hatódtam meg. A pénteki premier első 45 perce erre olyat ütött, mint az ólajtó, disztroj, könnyek és sírás minden pillanatban, fejvesztve rohangáló, megzavarodott szereplők, kilátástalanság, sötét hangulat, egyre fogyó oxigén. A Universe nem egy vicceskedő, könnyed sorozat lesz, hanem dráma, és ha az írók képesek lesznek visszafogni magukat, akkor a javából ám.

Az alaptörténet ismert: egy eddig nem nagyon említett, Icarus nevű bázison kísérleteket folytatnak a kilencedik ékzár titkát megfejtendő, de megtámadják őket, és menekülni kell. A kaput sikerül megnyitni, de nem a Föld felé, hanem egy ismeretlen helyre, amiről aztán kiderül, hogy egy Ősök által épített hatalmas hajó, ami a Tejútrendszer túlsó felén (már ha tetszik érteni) száguld az ismeretlenbe, leszállni róla nem nagyon lehet, a létfenntartó rendszerek meg beszartak, nincs levegő, víz és kaja. Szar ügy, mi? Na, ezt mutatta be a pilot, meg felvázolta a karaktereket, akik között azért a klasszikus Stargate-toposzok szépen lassan feltűnnek, lesz viccesember, meg okosember, sőt, kemény katonaember is.

A történet a fentieknél azért jóval összetettebb, a főszereplő tudósról (Rush - Robert Carlyle) nem lehet azonnal eldönteni, hogy szimplán csak vérgeci vagy egy megszállott őrült, aki hazudik lépten-nyomon, a parancsnoki szerepbe belecsöppent hadnagy is hibázik eleget ahhoz, hogy emberinek tűnjön, és ne egy O'Neill-, vagy Sheppard-klónnak, és a többiek is sokkal összetettebb karakternek tűnek, mint a Stargate meglehetősen egydimenziós eddigi szereplői. A hangulat, a trükkök, maga a megvalósítás nekem nagyon tetszik, komor, sötét, depressziós díszleteket kapunk, és ez jó, kicsit már untam a könnyed., laza, főleg a humorra épülő történeteket, itt meg ez a környezet miatt eleve nem lehetséges - legalábbis az elején biztos nem.

A pilot utolsó pár perce sajnos nagyon lerontotta az élményt, és most nem a klasszikus önfeláldozós történetszálról beszélek, hanem az újabb, világokat látogató SG-csapat összerakásáról, jobb szerettem volna, ha a népes szereplőgárdából mindig azokat választják ki a kiküldetésre, aki a megfelelő képességekkel rendelkezik egy-egy küldetéshez, de hátha ezen változtatnak. A Battlestar Galactica komorságától azért elmaradó Universe bemutatkozása engem meggyőzött arról, hogy a Stargate-franchise immáron végképp felnőtt, és még mindig tud újat mutatni a veterán rajongóknak is.