Tizenegy évadot megélni egy sorozatnak nem egyszerű, mondjuk ha már valahol van erre esélye, az a procedurális műfaj, azaz a krimik, mert aránylag egyszerű a történetírás (kinyitjuk az újságot), a karakterfejlődéssel nem kell foglalkozni, menjenek csak nyomozni, és nézzenek hozzá keményen, oszt jónapot, a néző meg sajnálja csak az áldozatot és gyűlölje a tettest.

Pontosan így indult ez az évad is, habár Leno miatt egy órával hamarabb, és ez esetleg a feldolgozandó ügyekre rányomhatja ám a bélyegét - márpedig a Law&Order SVU a Gyilkos elmék mellett a legbetegebb deviáns állatokat vezette elő az előző tíz évben, és valahol pont emiatt is rajongott érte annyi néző. A 11x01 a jó öreg nemi erőszakolókat vették elő, és prezentáltak egy első látásra egyszerű, de az áldozatok szenvedése láttán gyomorral csak nehezen bírható epizódot, amit még Wentworth Miller sem tudott elrontani, pedig igyekezett a fiú istenesen.

Nem akarom nagyon ekézni szegény csávót, de ami elég volt az üdvösséghez az egydimenziós Michael Scofield (Szökés) megformálásához, az már egy olyan közepesen összetett feladatnál is kevésnek bizonyul, mint egy kissé sérült lelkű nyomozó megformálása a Law&Orderben. Wentworth minden jelenetéről üvöltött az erőlködés, Mariska Hargitay szánakozó tekintete, amivel a produkciót figyelte, szerintem nem az instrukcióknak, hanem őszinte érzelmeknek köszönhető, tényleg rossz volt nézni a behízott csávót, ahogy rágja a csepűt izomból.

Aki viszont nagyon jó húzásnak bizonyult, az Christine Lahti szerepeltetése, és nemcsak az epizód végére betett csavar miatt, amitől szó szerint kiköptem a kávét magam elé, hanem a színészi játék miatt is. Ilyen megvető magabiztossággal nézni színésznőt nem sokat láttam: Chris Meloni két másodperc alatt összement vagy hat centit az új államügyész megsemmisítő tekintete alatt, de ez mind semmi, mert 10 perc múlva meg olyan összetört nőt hozott Lahti, hogy megtapsoltam, bármilyen hülyén is hangzik ez így elsőre. Tessék bekapcsolódni, megéri.