Ha valaki van annyira szerencsétlen, hogy a Defying Gravity című, sci-finek csúfolt borzalommal kezdi a sorozatvilággal való ismerkedését, soha a büdös életben nem fogja megérteni, hogyan lesz valakiből sorozatfüggő. Az iszonyatosra sikerült pilot után, ami helyett inkább néznék David Caruso-összest albán szinkronnal, csak visszajöttem hétről hétre, mert látni akartam, ahogy ez a sorozat és a jobb sorsa érdemes színészek önmaguk dugájába dőlnek.

Kíváncsi voltam persze a Nagy Titokra is, amire eddig (öt epizód után) természetesen semiféle fény nem derült, azaz vagy annyira egyszerű, mint a sárga bögre, és csak egyszerre lehet ellőni az összes patront, vagy pedig akkora baromság, hogy inkább nem merik elárulni az évadzáróig. A negyedik epizód volt az, amin nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, mert ennyi állatságot egy sorozatban még soha nem láttam.

Nem tudok felülemelkedni azon, hogy az emberiség eddigi legfontosabb küldetésére nyolc, totál alkalmatlan űrhajóst küldenek, olyanokat, akik közül kettőt arcra kivágnának az első KRESZ-tanfolyamról, mert közveszélyesek, a többiek pedig a magyar honvédség legendásan engedékeny pszichológiai vizsgálatán (értsd: ha nem akarod a helyszínen megfojtani a kérdezőt, alkalmas vagy nehézgéppuska kezelésére) simán megbuknának.

Ha pedig az alapfelállás sántít, márpedig az, hogy az űrben, mérhetetlen távolságra a segítségtől csak szellemi és testi sérültek vannak összezárva, az sántít, akkor a sorozatot nem lehet komolyan veni, semmilyen szinten. Ezen nem segít, sőt, ha lehet, még ront is a random érkező, de kibaszott unalmas hallucináció-egyveleg, mindenki valami múltbeli bűne miatt szenved és vág olyan pofát, mint aki most tudta meg, hogy az apja igazából Matuska Szilveszter volt.

A sci-fi-klisék puffogtatása mellett rém zavaró, hogy a földön és tulajdonképpen az űrhajóban is minden pont olyan, mintha mondjuk 2008-ban játszódna a sorozat, semmi nem utal a haladásra, a jövőre, a vívmányokra, csak a bazinagy űrhajó, amin mellesleg kívül (!!!) helyeznek el fedetlen (!!!) kapcsolótáblát (!!!), hogy legyen ok az egyik random szerencsétlent kiküldeni megszerelni a hidrobizgentyűt, ami már kurvára nem fért el az űrhajóban, nem bizony, feltétlenül oda, a hajórörzsre kellett ráapplikálni. Isten óvjon attól minket, hogy forgatókönyvírók építsenek űrhajót a jövőben.

És ha mindez nem lenne elég, akkor ott van a Grace klinikára emlékeztető kiképzés felidézése, itt mindenki kúrt mindenkivel, az egyik űrhajós nyíltan nimfomán, a másik terhes, a harmadik csak nem heréltette ki magát, pedig megígérte, a negyedik dugta az ötödiket, aki közben a földön ragadt kilencediknek a neje, és van még egy latinos beütésű csaj, aki annyira jelentéktelen, hogy ha egyszer csak huss, kirepül az űrbe (itt előfordulhat), a néző észre sem fogja venni a hiányát.

Rátesz egy utolsó lapáttal minderre a leírhatatlanul idegesítő zene, ami például a flashbackek alatt pont olyan, mint a Grace klinikában, valami gyökér penget két húrt pajkosan, és mi tudjuk, hogy most szex jön, vagy annak megpróbálása, esetleg a ronda, de nimfomán űrhajósnő megpróbálja az Igaztalanul Vádolt És Emiatt Sokat Szenvedő Hőst magába húzni, de az ellenáll, mert szerelmes a Kócos Szőkecsajba, Akinek Két Arckifejezée Van, De Jó A Segge.

Borzalom, amit az ABC nyáron betolt a képernyőre, egyszerűen érthetetlen, hogy az az adó, ami a Lostot komolyan gondolja, ezt a fost képes volt berendelni. Nem adhatták annyira olcsón, hogy megérje műsoron tartani.