Ron D. Moore, a Battlestar Galactica egyik agya a sorozat sikere nyomán tulajdonképpen szabad kezet kapott a tévéktől, eredj fiam, és csinálj valami pilotot, jó lesz az, mondták neki, és azt várták, hogy majd előjön egy BSG-klónnal, amiben robotok lőnek embert, miközben szexis vörös rucikban flangálnak a képernyőn. Moore ezzel szemben fogta magát, és klasszikus sci-fi-témákat összegyúrva készített egy érdekes, és számos kérdést felvető pilotot, aminek eredeti változatát sajnos nem láthatjuk soha, mert a Fox azonnal újravágatta, amit péntek este bemutattak, azzal a felkiáltással, hogy ha elegen nézik, akár sorozat is lehet belőle.

A nézettséget inkább hagyjuk, 1.8 millió néző, és 0.5 18-49-ben, azaz nem túl fényes számok, ha ezek után berendelik a Virtuality-t sorozatra, a Terminator TSCC készítői felgyújtják a Fox székházát. A pilotot értékelni persze úgyis lehet, hogy nem lesz folytatás, mert a végét eltekintve megállja a helyét magában is. A történet, mint oly sokszor megírtuk már, az első csillagközi expedícióról szól, akik elindulnak az Epsilon Eridani csillag felé, mert kering körülötte egy emberi életre elméletileg alkalmas bolygó, és kíváncsiak vagyunk, mi van rajta. Az út 10 éven át fog tartani, így a totális megbolondulást elkerülendő a hajót felszerelték egy virtuális világokat megjelenítő számítógéppel, amiben a legénység kiélheti legvadabb álmait, legyen az egy fasza szörfözés vagy az amerikai polgárháború egyik csatája.

Moore kézjegye a pilot minden percén érezhető, a klasszikus téma (gép vs. ember) és a modern sci-fi-ben oly sokszor elsütött virtuális valóság megjelenítése mellett kapunk fájdalmat, kétségbeesést, emberi konfliktusokat és laikusnak elfogadható tudományos hátteret, az űrhajó jól néz ki, a díszletek kiválók, és a 2001-hez hasonlóan végre itt sincs hang az űrben, ezért külön köszönet jár. A történetben egy újabb csavar a valóságshow-elem, azaz a küldetést szponzoráló nagyvállalat (egy kis fricska a NASA-nak) azzal próbálja a befektetett pénzt valahogy visszahozni, hogy a Phaeton fedélzetének minden négyzetcentiméterét bekamerázta, a hajó pszichológusa meg ezeknek a képét vágja össze egy reality-műsorba, amit hazasugároznak a földre, ahol ötmilliárd ember követi a tévében.

A gondok akkor kezdődnek, amikor kiderül, hogy a hajóorvos Parkinsok-kórban szenved (ez mondjuk jó nagy marhaság, nincs az az isten, hogy bekerülhetne a legénységbe), és ha ez nem lenne elég, a legénység tagjai között folyamatos a súrlódás, ÉS a virtuális menekülést generáló számítógép elkezd ámokot futni, és az emberek generálta programokban megjelenik egy csávó, akire nem vonatkoznak a virtuális világ szabályai, és mindenkire a frászt hozza (HAL öntudatra ébredt). Ami a pilotban működik, az űrhajósok egymáshoz fűződő ambivalens viszonyának bemutatása, és ugyan nekem egy kicsit sok volt a picsogásból, de valahol érthető, hogy az ember kikészül attól, hogy 10 éven át (meg 10 év vissza, heló) ugyanazokat a gyökereket kell bámulnia.

A piloton látszik, hogy komolyan gondolták a sorozatot, másfél óra alatt sikerült egy olyan sci-fi-thrillert összehozni, ami négy-öt elkülöníthető, de valahol összeérő szálon futva mesél el egy nagyszerű történetet, kár, hogy a tévéket ismerve ebből nemigen lesz sorozat. A rendező Peter Berg már többször bizonyította, hogy ért a drámához, nagyon tetszettek azok a felvételek, amikben egy nagy veszekedés közepette azokat az arcokat mutatta, akik éppen nem üvöltöttek, csak reagáltak az eseményekre, és az is nagyon jó húzás volt, hogy a virtuális világok szándékosan nem voltak túl élethűek, a doki hegycsúcsának elnagyolt részletei például kifejezetten tetszetősre sikerültek.

A szereplőválasztás sem rossz, az látszott, hogy a trükkök elvitték a pénzt, így nem volt lehetőség nagy neveket leigazolni a projecthez, de valahogy nem is hiányoznak belőle, emberinek, hitelesnek tűnnek a szereplők, kivéve azokat a jeleneteket, amikben a reality-programokban megszokott “vallatóban” a kamerába beszélnek, ilyenkor az volt az érzésem, mintha színészeket látnék, akik reality-szereplőknek akarnak látszani, és tényleg. A történetben van még pár csavar és apróbb finomság, ami a folytatás iránt az én érdeklődésemet azonnal felkeltette, de ezeket nem lőném le, tessék megnézni ezt a másfél órát, érdemes.