Egy őszinte vallomással kell kezdenem: én egy barom vagyok. Az, mert öt éven át hanyagoltam egy olyan sorozatot, ami egy résszel olyan szinten kent kenyérre, mint mondjuk a Lost pre-air pilotja annak idején, amit az akkori angolcsoportomnak is levetítettem, mert mindenképpen el akartam mondani mindenkinek, hogy ez kurvajó, ezt nézni KELL, emberek, ha kihagyjátok, nem vagytok normálisak. A Médium esetében sokszor közel jártam a belekóstoláshoz, de valahogy olyan hülye ütemben adta az NBC, hogy egyszerűen nem volt rá időm, valami ki kellett volna hajítani a fixek közül (fene essen a 24 órás napba), és ezt nem akartam. Eddig.

Azért sem értem magamat, mert alapvetően imádom az ilyen természetfelettis izéket, Fringe, X-akták, Lost, korábban az American Gothic, a Milennium, jöhet mind korlátlan mennyiségben, erre itt van ez a szőkenős sorozat, ami mellett úgy léptem el, mint az LMP az anyapárt mellett, elegánsan, vissza sem nézve. Most meg kezdhetem elölről, darálhatok öt évadot, mert olyan nincs, hogy a 22 epizódos hatodik évadnak, amit immáron a CBS vetít majd a kvázi testvérsorozattal, a Szellemekkel suttogóval párban, csak úgy nekivágjak.

Elmondom, mivel rántott be a finálé: a karakterekkel. Azzal, hogy a főszereplő nem egy mesterségesen tenyésztett cicababa, akit kiszednek valami laborból, felfújják a csöcseit, megkapja a sminket, és tessék, mehetsz a 90210-ba, nem. Egy anya a főszereplő, aki szarul néz ki reggel, kócos a haja, széles a csípője a három gyerek után, és belefárad néha a családjába, nem tökéletes, hanem emberi. Ebben a Médium verhetetlennek látszik, a kissé frusztrált, de a nejét mindenben támogató férjjel együtt - aki pedig mekkora gyökér volt a Mocsok macsók meséiben! - és a három gyerekkel, akikről egy epizód alapján nem mondanék véleményt, de nagyon nem nyúlt velük mellé a castingoló.

A mama képessége, miszerint álmodik valamit, az meg valóra válik, vagy jönnek halottak, és beszélnek hozzá, nem egy nagy ötlet, ilyen bajokkal a tévében/moziban/irodalomban már évtizedek óta rohangálnak a jónépek, de azoknak mind hőskomplexusuk van, és hivatástudatuk, a Patricia Arquette alakította háziasszonynak meg rohadtul nem, az évadzáróban konkrétan a családja élete a tét, még jó, hogy lelkes. A mellékszereplőkről sem nagyon tudok nyilatkozni, a főnököt játszó mexikói csávó mindig jó arc, így itt is, az ebben a részbe prezentált ügy engem lenyűgözött, a csavart nem láttam kilométerekre előre, de lehet, láttam volna, ha nem Arquette-et figyelem, aki egyszerűen lenyűgöző ebben a szerepben.

Azért volt negatívum is az évadzáróban, a cliffhanger például nem emelte meg a vérnyomásomat, mert a sorozat folytatódik, és olyan nincs, hogy a tumor eltávolítása miatt a főszereplőnek nem lesznek már álmai, és az is elképzelhetetlen, hogy kómában fetrengjen az első hat epizódban - ezzel megölnék az egész koncepciót, így egy kicsit átverésnek érzem a dolgot, de sebaj, majd megoldják az írók, egyrészt sokkal okosabbak, mint én, másrészt meg ez a dolguk. Még egy jó pont a végére: az elmúlt évadokból összevágott jelenetsor az ébredésekkel, engem kilóra megvett.