A Grace klinika (leánykori nevénGrey’s Anatomy) jelenleg az USA legnézettebb sorozata 18-49-ben, pedig mióta műsoron van, a nézettség folyamatosan zuhan, egyre kevesebben néznek tévét, vagy inkább felveszik/letöltik kedvenceiket és megnézik máskor, ha pedig szerencsés amerikaiak, akkor online is elkaphatják a legfrissebb epizódokat. A Grace ennek ellenére tartja magát, a nők csütörtök esti fix programjaként egyelőre meg sem lehet saccolni, mikor lesz vége a szappanoperának. Az ugrás után spoileresek leszünk.

Nem az én sorozatom ez persze, ettől még simán írtam róla sok hogyvoltot is, míg be nem sokalltam és néztem utána is, de a minősíthetetlen harmadik évad nagyon kiborított, így a negyedikből már csak pár epizódot láttam, az ötödiket meg cakkpakk ki is hagytam, bár a tévés szaklapoknak köszönhetően képben voltam a történéseket illetően, pl. Kevin McKidd érkezésével, a leszbikus/meleg karakterek kiirtásával és így tovább, sőt, azt is tudtam, hogy a negyedik évadban szar szerepre panaszkodó Katherine Heigl megkapta a régóta esedékes agytumort.

Az utolsó duplarészt ettől függetlenül bevállaltam, mert a Grace készítői ezekre a másfél órásra nyújtott epizódokra mindig összeszedik magukat, (lásd még Kyle Chandler vendégszereplése a bombával) és olyan feszült, drámában és érzelmekben gazdag évadzárót, mint a Grace záróepizódjai, nem sok sorozat tud felmutatni, ezek meg évről évre emelik a lécet, amit idén sem vertek le. Anélkül, hogy láttam volna akár csak egy epizódot is, (majdnem) mindent megértettem, jó, a szőke dokinő és Torres viszonya most már nem tiszta számomra, de majd elmondja valaki kommentben. Nem kellett utánaolvasnom, képben voltam másfél perc alatt, és ehhez istenigazából más nem is kell, csak jó írók.

A hetibetegek szépen előkészítették a finálét, az első 42 perc a felvezetésről szólt, az Irakban szolgáló katonát alakító Zach Gilford szerepét először nem értettem, de amikor George ennek hatására állt be a seregbe és került a második rész végére életveszélybe, akkor leesett a tantusz, ez ügyes volt, az meg különösen, ahogy csepegtették az infót az ismeretlenről, hogy hősiesen mentett életet és a busz elgázolta, amitől összeroncsolódott a feje (bár ez sima plot-recycling korábbról) és persze, hogy csak 3 perccel a vége előtt derül ki, hogy ki is ő igazából, akkor, amikor Izzie élete is a végéhez közeledik.

A másik főszál ugyanis a tumor Izzie Stevens agyában, amire két megoldás van, a műtét és a gyógyszer, és majdnem gyógyszer lesz belőle, de mégsem - ez mondjuk elég gyenge és kiszámítható volt, kicsit időhúzás jelleggel - és a műtét sem úgy sikerül, ahogy kellene neki, mert Izzie memóriája sérül, stb. Katherine Heigl nem mellesleg jól játszott ebben a két epizódban, megfelelő alázattal és átéléssel, ami a Karevet alakító Justin Chambersről már nem volt elmondható, engem mindig kizökkentett a drámából a túljátszott gesztusaival.

Az utolsó három perc mesteri volt, feszült, drámai és szomorú, persze a cliff is olyan, hogy bármi lehet belőle, akár két halál is, de egy sem, illetve az összeroncsolódott arc miatt még az a vad pletyka is felröppent, hogy TR Knight helyét más veszi majd át, ez az új George, mutatnak majd az új színészre, átműttette az arcát. Ami a negatívumokat illeti, a Meredith-Sheperd szál hóttunalmas, házasodjanak már össze, vagy ne, a kutyát nem érdekli, bár mintha Ellen Pompeo az új hajszín és a felszedett kilók miatt egy fokkal emberibbnek tűnne, de nem eléggé. A hazafias maszlagot sem bírták kihagyni a sorozatból, az Irakban a demokráciáért harcoló katonákat meg a nemzeti büszkeséget, kár, hogy ezzel csak a nagyon buta embereket lehet megetetni.