Amikor a Fringe alapsztoriját megismertem (különleges FBI-egység megmagyarázhatatlannak tűnő eseteket vizsgálgat), mindenki máshoz hasonlóan az X-aktákra asszociáltam menten, láttunk már ilyet kilenc évadon keresztül, hagyjuk. Aztán jött a hír, hogy JJ Abrams és haverjai készítik, ettől már kicsit vidámabb lettem, mert a Lost minden idők egyik legfaszább sorozata lett, és ugyan Abrams az első két évad után már nem nagyon vett részt a melóban, de a sorozat csak az ő keze nyomát viseli még mindig.

Ez a sorozat is magán viseli JJ sorozatainak jellegzetes vonásait, a Felicityhez és az Aliashoz hasonlóan a főszereplő egy erős női karakter, aki azért elgyengül néha, de ilyenkor ott van mellette az erős férfialak, akinek a múltjában sötét titkok rejlenek, megvan az erős apafigura, és a bolond sideckick is, no meg a - valljuk be férfiasan - néha tényleg X-aktákba hajló rejtélyek sorozata. A sorozat erősen szerializált, ami hátrányára is válhatott volna, hiszen az alkalmi nézőt nagyon hamar el lehet riasztani olyan történetszálakkal, melyekhez 2-3, vagy több epizódnyit is vissza kell nyúlni.

A nézettség azonban jól alakult, és az év közben beiktatott szünetek ellenére (kettő is volt) sem csökkent számottevően, így a második évados berendelés csak idő kérdése volt, a készítők nyugodtan dolgozhattak a megkezdett történetszálakon, tudván, hogy nem kell lezárni a történetet, lehet további rejtélyeket bedobni a mixbe. Néhány rész színvonala azért alatta maradt a meglehetősen magasra tett átlagnak, a legjobbak mindenképpen azok lettek, melyek nem a freak of the week mintát követték, hanem a főszálra koncentráltak - habár itt még a fillerek is valahol ebbe az irányba vitték a történetet.

Az évadzáró pöpec lett, de ami nekem fura az, hogy a felvezető epizódot valahogy erősebbnek éreztem, ott több volt a vaddöfakk-pillanat. Az utolsó részben tulajdonképpen olyan dolgokat igazoltak a készítők, amiket egész évben sejtettek velünk, igen, vannak párhuzamos világok, van köztük átjárás, és át is lehet onnan jönni - a temetői jelenet nagyobbat ütött volna, ha Peter gyerekkori betegségéről nem tudtunk volna korábban. Peter tehát egy másik világ szülötte, ennek minden bizonnyal lesz majd folyománya és következménye is, már látom a “beteg Peter, és csak az eredeti világában gyógyulhat meg” típusú elcsépelt sci-fi-klisét, ne legyen igazam.

Tetszett, ahogy a műkezű nő és a főgecivé átment, kissé láthatatlan emberes jelmezben flangáló David Robert Jones szálait lezárták (?), az Observerről minden bizonnyal sokkal többet megtudunk majd a második évadban, mint ahogy William Bellről is, bár Nimoy csak három epizódra írt alá egyelőre, és abból egy már ugye lement. Az utolsó képsor a két toronnyal bennem nem váltott ki olyan heves érzelmeket, mint az amerikaiakban, de ez valahol érthető szerintem, ráadásul miért ne lehetne egy vagy több olyan párhuzamos világ, ahol 9/11 nem történt meg?

A sorozat írói kiváló munkát végeztek, az 50 perces epizódok nekem nagyon bejöttek, bár igaz, hogy 42-43 percben feszesebbek lettek volna a részek - jövőre a Fox visszatér a hagyományos formátumhoz, meglátjuk. A színészek közül mindenképpen kiemelkedik a Waltert alakító John Noble, aki simán kaphatna egy Emmy-t a teljesítményéért, és Lance Reddick is (Broyles) nagyszerű, bár szerepelhetne többet is. A probléma a két főszereplővel van, Anna Torv engem annyira nem nyűgözött le, három arckifejezése közül a mosolygósat bírom, a többit nem, és nekem valahogy nem jön át amikor belső vívódást próbál láttatni, olyan ilyenkor az arca, mintha székrekedéssel küszködne.

Joshua Jackson sem váltotta meg a világot, igaz a szerepe sem az igazi, Waltert kell terelgetnie, ami a cinikus megjegyzésekben és hirtelen jött szeretetrohamokban merül ki, oszt jónapot. Igaz, kapott egy nagyon lámer szerelmi szálat Olivia húga képében, de ebből úgysem lesz semmi, mert a szexuális feszültség a két főszereplő között nagyon kell a sorozatnak, kár, hogy a színészeket elnézve a szerelem jut eszembe utoljára róluk. Kár, mert amitől az Alias igazán jó volt az első három évadban az a Sydney és Vaughn közötti vibrálás volt, és akkor a Mulder-Scully viszonyról ne is beszéljünk.

A sorozatot mindenkinek javallom, aki szeret egy kicsit rémüldözni, egy kicsit röhögni, és egy kicsit izgulni, és nem utasítja el a sorozat alapmotívumait, a párhuzamos világokkal meg teleportáló geciemberekkel egyetemben.