Jack Bauer hetedik kurvaszar napja nem váltotta meg a világot, amin istenigazából nem is lehet csodálkozni, mert a kaptafa kissé már el is használódott, hetedjére kel a demokráciát megmenteni az azt veszélyeztető elemektől, volt már atom, vírus, vegyifegyver, belső ellenség, terroristák innen-onnan, beépített ügynök és idegbeteg egykori harcostárs, túl sok újat ilyenkor már nem nagyon lehet kitalálni, ráadásul azt mindenki tudja, hogy a 24 évadai két vagy három felvonásban készülnek, így az első fenyegetés elhárítása soha nem jár a probléma megoldásával.

A hőstípust oly jól megtestesítő Bauer nélkül ez a sorozat nem működik - ez fényesen kiderült az évad második felében, amikor Kiefer kicsit háttérbe vonult, és az egész sorozat összerogyott, mint a vizes zokni. Utólag persze könnyű okosnak lenni, de az íróknak tisztában kellett volna lenniük azzal, hogy egyik mellékszereplő sem tud elvinni a hátán egy epizódot sem, lehet, azt próbálgatták, mi lesz a franchise sorsa, ha Kiefer tényleg a szögre akasztja a CTU-kabátot. Megmondom én: beleáll a földbe, az.

Az évad első felére panaszuk nem nagyon lehetett, pörgött, mit a búgócsiga, még a meglehetősen demagóg üzenetek ellenére is (a liberálisok romlásba viszik az országot, a haza védelmében igenis meg kell kínozni bárkit), amiket azzal próbáltak ellensúlyozni, hogy Jack lelkiismeretét hozták az előtérbe, és az előző évadokban megszokott, rezignált arcú gigakiharapás után most azon molyolt a főhős, hogy akkor kínozni az jó-e. Jó hát, Jack, szard le az írókat, ezért szeretünk.

Az évadzárót istenigazából nem lehet a teljes évad nélkül értékelni, ami a real-time formátummal néhol már csak köszönő viszonyban volt, és bűnösen keveset használta a robotmozgású Rajskubot (Chloe), aki pont a forgatás alatt ment el szülni. Garofalo nem tudta helyettesíteni az ügyeletes rezidens geek szerepében, amit nagyon sajnáltam, mert több van ebben a színésznőben ennél. A fehér házi szál az idén a megszokott receptet követte, a személyzeti főnök kitúrása már unalmas, ki kéne találni valami mást (nincs az elnök mellett más beosztású, de kicsinálható lófaszjósjka?) - a rezidencia ellen elkövetett (sikeres) támadás viszont egyenesen a közröhej kategóriába tartozott.

A hatodik évadhoz képest jobb 24 órát kaptunk az idén, kár, hogy ez édeskevés az elődök által igen magasra tett léc átviteléhez, ami már az ötödikben is csak éppen hogy sikerült - a második vagy harmadik nap feszültségét, hihetetlen fordulatait nem tudták űberelni. Az utolsó jelenetek a kómába kerülő Jack Bauerrel és az atyai parancsnak ellentmondó Kim “pumavadász” Bauerrel az írók szándéka ellenére nem drámaiak, hanem unalmasak voltak, mindenki tudta már hat résszel ezelőtt, hogy Jack nem fog meghalni és Kim majd segít rajta, és azt is, hogy ezzel fog befejeződni az évad.

A színészek közül nekem Cherry Jones és Kiefer teljesítménye jött be legjobban, az előbbi életet vert az elnöki szerepbe, az utóbbi meg ugyanúgy hozta magát, mint eddig mindig, bár egy kicsit visszavehetnénk a sírós szenvelgésből. Carlos Bernard visszatérése örömteli volt, kicsit megemberesedett mióta nem láttuk, de a nézés ugyanúgy megvan, ha ez a faszi idegesen nézne rám, összeszarnám magam a félelemtől. Garofalo, mint említettem, Rajskubhoz hasonlóan kaphatott volna kicsivel nagyobb teret, erről azonban em ők tehetnek, így alakult. A legkellemesebb meglepetés nekem a Renee szerepében végre jó nőalakot hozó Annie Wersching volt, aki alá is írt a következő évadra, így elcsattanhat majd az a csók, amihez olyan közel voltunk idén.